Szívem szakadt meg a fiam miatt, aki tönkretette a családját, de örültem, hogy a volt menyem végre szabad lett

– Gergő! – kiáltottam utána, miközben becsapta maga mögött a bejárati ajtót. A kilincs még remegett a kezemben, de ő már eltűnt a lépcsőházban. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Az ablakhoz rohantam, hátha még utolérem egy pillantással, de csak az eső áztatta aszfaltot láttam és egy magányos alakot, aki dühösen rúgott bele egy pocsolyába.

Nem tudom, mikor kezdődött el igazán a lejtmenet. Talán már akkor, amikor Gergő apja elhagyott minket, és én mindent megtettem, hogy a fiamnak sose hiányozzon semmi. Mindig azt mondogattam magamnak: „Majd én megmutatom!” De most, negyven évvel később, csak azt érzem: valamit nagyon elrontottam.

Gergő volt az életem értelme. Egyedül neveltem fel Újpesten, két műszakban dolgoztam a textilgyárban, hogy mindene meglegyen. Soha nem panaszkodtam. Minden este együtt vacsoráztunk – akkor is, ha csak egy szelet zsíros kenyér jutott. Amikor megismerte Dórát az egyetemen, boldogabb voltam, mint valaha. Dóra csendes, szorgalmas lány volt – tanítónő lett belőle –, és úgy nézett Gergőre, mintha ő lenne a világ közepe.

Az esküvőjükön sírtam örömömben. Azt hittem, végre minden jóra fordul. Két év múlva megszületett Emma unokám. Az első hónapokban minden tökéletesnek tűnt: vasárnaponként együtt ebédeltünk nálam – húsleves, rántott hús, krumplipüré –, Emma kacagott az ölemben. De aztán valami megváltozott.

Először csak annyit vettem észre, hogy Gergő egyre később jön haza. „Túlóra van” – mondta. Dóra szeme alatt sötét karikák jelentek meg. Egy este nálam maradt Emmával, és amikor lefektette a kicsit, leült mellém a konyhában.

– Margó néni… – kezdte halkan –, maga szerint Gergő boldog?

Meglepődtem.

– Miért kérdezed ezt? – próbáltam mosolyogni.

– Mert… mintha már nem is szeretne minket. Mindig ideges, kiabál velem apróságokért is. Néha azt érzem… – elcsuklott a hangja –, hogy csak Emma miatt marad velünk.

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a kezét.

Aztán jöttek a pletykák. A szomszédasszonyom, Ilonka néni egyszer félrehívott a lépcsőházban:

– Margóka, ne haragudj, de láttam Gergőt múlt héten a WestEndben egy fiatal nővel… nem Dóra volt az.

Elöntött a szégyen és a düh. Hazamentem és egész éjjel forgolódtam. Másnap reggel Gergő beállított hozzám – borostásan, karikás szemekkel.

– Mi van már megint? – mordult rám.

– Gergő… mondd meg őszintén: van valakid?

Először csak hallgatott. Aztán vállat vont:

– És ha lenne? Dóra már csak hisztizik. Elegem van ebből az egészből!

– És Emma? – kérdeztem remegő hangon.

– Majd meglátogatja az apját hétvégente – legyintett.

Aznap este Dóra felhívott sírva:

– Margó néni… én nem bírom tovább. Gergő bejelentette, hogy elköltözik. Azt mondta: „Élj boldogan nélkülem!” Mit csináljak?

Nem tudtam mit mondani. Csak hallgattam a vonal túlsó végén Dóra zokogását.

A válás gyorsan ment. Gergő beköltözött egy albérletbe Zuglóban egy nála tíz évvel fiatalabb lánnyal – Zsófiának hívták –, akitől később megtudtam: már hónapok óta viszonyuk volt. Dóra összetört. Emma minden második hétvégén nálam aludt; ilyenkor próbáltam pótolni neki mindazt a szeretetet, amit az apjától nem kapott meg.

A család széthullott. A rokonok egyik fele Dórát hibáztatta: „Biztos nem adott eleget Gergőnek!” – mondta az unokatestvérem, Klári. Mások szerint Gergő mindig is önző volt. Én csak ültem némán a vasárnapi ebédeken és próbáltam nem sírni.

Egy év telt el így. Gergő egyre ritkábban jelentkezett; Zsófia hamar ráunt rá és elhagyta. Egy este váratlanul becsöngetett hozzám – borostásan, összetörten.

– Anya… – suttogta –, mindenki elhagyott.

Leültünk a konyhában. Ő csak bámulta az asztalt.

– Tudod… azt hittem, boldog leszek nélkületek. De most… most már semmim sincs.

Sajnálatot éreztem iránta – de haragot is. Mégis megsimogattam a fejét.

– Fiam… ezt te választottad.

Dóra közben új életet kezdett: visszaköltözött az édesanyjához Kispestre, beiratkozott egy esti tanfolyamra és elkezdett festeni is. Emma kiegyensúlyozottabb lett mellette; újra mosolygott.

Egy nap találkoztam Dórával az utcán – Emmával kézen fogva sétáltak.

– Margó néni! – szólított meg kedvesen Dóra –, köszönöm mindent… hogy sosem fordult ellenem.

Megöleltem őket mindkettőt.

Otthon ülve sokszor gondolkodtam azon: hol rontottam el? Túl sokat engedtem Gergőnek? Túlzottan védtem mindig? Vajon ha keményebb vagyok vele gyerekkorában, most más ember lenne?

A szomszédok továbbra is pletykáltak: „Láttad Margó fiát? Egyedül maradt!” De én már nem szégyelltem magam Dóra miatt – inkább büszke voltam rá, hogy ki tudott törni ebből a mérgező kapcsolatból és új életet kezdett.

Gergő még mindig keresi önmagát; néha felhív, néha eltűnik hetekre. Már nem próbálom mindenáron megmenteni őt – hiszen felnőtt férfi lett belőle (legalábbis korban). De anyaként még mindig fáj látni az elveszett tekintetét.

Sokszor ülök esténként az ablakban és nézem az üres utcát: vajon hány anya érzi még így magát Magyarországon? Hányan védik vakon a gyereküket akkor is, amikor azok már rég letértek arról az útról, amit nekik szántunk?

Talán nem lehet mindig mindent helyrehozni. Talán néha el kell engedni azt is, akit legjobban szeretünk – hogy végre valaki más boldog lehessen helyette.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel azokért, akiket felneveltünk?