Fiam visszaköltözött válása után: Most az otthonom romokban hever

– Anya, hol van a kulcsom? – kiabált be Gábor a nappaliba, miközben én épp a mosogatógépet próbáltam elindítani, ami már napok óta rakoncátlankodott.

– Azt hiszem, a konyhapulton hagytad – válaszoltam fáradtan, de már nem volt erőm újra elmagyarázni, hogy ha mindenki a helyére teszi a dolgait, nem lesz káosz.

Gábor dühösen csapta be maga mögött a szekrényajtót. Mióta visszaköltözött hozzám a válása után, mintha minden nap egy újabb csata lenne. Pedig amikor kicsi volt, csak ketten voltunk egymásnak. Az apja elhagyott minket, amikor Gábor még csak egyéves volt. Akkor megfogadtam magamnak, hogy soha nem fog hiányt szenvedni semmiben. Mindent megtettem érte: két műszakban dolgoztam a varrodában, esténként pedig még takarítani is jártam, hogy legyen pénzünk iskolára, ruhára, egy kis nyaralásra Balatonon.

Gábor mindig azt mondta: „Anya, ha nagy leszek, én fogok vigyázni rád.” És tényleg: amikor végre elhelyezkedett egy informatikai cégnél Budapesten, rendszeresen segített nekem anyagilag. Soha nem beszéltünk erről a menyével, Zsuzsával. Talán ez is baj volt. Most már mindegy.

A válásuk hirtelen jött. Egyik este felhívott: „Anya, hazajöhetek egy időre? Zsuzsa kidobott.” Nem kérdezett többet. Csak összepakoltam neki a régi szobáját – ami azóta vendégszoba lett –, és vártam.

Az első hetekben próbáltam megérteni őt. Hallgattam a panaszait Zsuzsáról, hogy mennyire elhidegültek egymástól, hogy mennyire magányosnak érezte magát abban a nagy lakásban is. De aztán valami megváltozott. Gábor egyre ingerlékenyebb lett. Mindig fáradt volt, későn járt haza – vagyis inkább ide –, és gyakran hozott magával sört is. A lakásban állandó rendetlenség lett: a cipői szanaszét az előszobában, a tányérok az asztalon maradtak, a fürdőszobában pedig mindig vizes volt a padló.

Egyik este, amikor már harmadszor szóltam rá, hogy ne hagyja elöl a laptopját a kanapén, felcsattant:
– Anya! Nem vagyok már gyerek! Hagyj már békén!

A szívem összeszorult. Hirtelen visszarepültem az időben: láttam magam fiatalon, ahogy sírva ülök a konyhában, mert az apja megint nem jött haza. Most ugyanazt az ürességet éreztem.

Másnap reggel Gábor nem szólt hozzám. Csak felkapta a kabátját és elment dolgozni. Én pedig ott maradtam egyedül a konyhában, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat adtam neki? Túl kevés szabadságot hagytam neki? Vagy egyszerűen csak két magányos ember él most együtt egy túl kicsi lakásban?

A helyzet csak romlott. Egyik este Gábor részegen jött haza. A szomszédok panaszkodtak a zajra. Másnap reggel csendben ültünk egymással szemben a reggelizőasztalnál.
– Anya… – kezdte halkan –, sajnálom. Nem akartam ilyen lenni.
– Tudom – mondtam –, de nekem is nehéz ez így.

Aztán kitört belőle minden:
– Úgy érzem, mindent elvesztettem! A házasságomnak vége, a barátaim eltűntek… És most még téged is csak bántalak.

Megfogtam a kezét.
– Gábor, én mindig itt leszek neked. De nekünk is újra kell tanulnunk együtt élni.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmondtam neki, mennyire félek attól, hogy újra egyedül maradok. Hogy néha úgy érzem, mintha visszacsöppentünk volna abba az időbe, amikor még kicsi volt – csak most már mindketten felnőttek vagyunk, és mindketten tele vagyunk sebekkel.

A következő hetekben próbáltunk változtatni. Gábor elkezdett terápiára járni – ezt Zsuzsa ajánlotta neki még a válás előtt. Én is igyekeztem több teret adni neki: nem szóltam bele mindenbe, és elfogadtam, hogy most ő is keresi önmagát.

De még mindig nehéz. Néha úgy érzem, mintha idegenek lennénk egymás számára ebben a kis lakásban. Máskor meg újra látom benne azt a kisfiút, akit annyira szerettem – és szeretek most is.

A múlt héten Gábor hozott nekem egy csokor tulipánt.
– Köszönöm, hogy itt lehetek – mondta halkan.
– Mindig lesz helyed nálam – válaszoltam.

De vajon meddig bírjuk így? Vajon képesek vagyunk újra megtalálni egymást ebben az új élethelyzetben? Vagy végleg elveszítjük azt a köteléket, ami eddig összetartott minket?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet tanulni újra együtt élni felnőtt gyerekkel? Vagy jobb lenne mindkettőnknek külön utakon járni?