Nemkívánatos vendég: Hogyan nyitotta fel a szemem a lányomnál töltött idő a saját hibáimra

– Anya, meddig maradsz még? – kérdezte Zsófi halkan, miközben a konyhapultnál állt, és a reggeli kávéját kavargatta. A hangjában ott bujkált valami feszültség, amitől összeszorult a gyomrom. Nem akartam terhére lenni, de hirtelen úgy éreztem, mintha minden mozdulatommal csak zavarba hoznám.

Pedig amikor két hete becsöngettem hozzájuk, azt hittem, végre megpihenhetek. A fiaméknál már nem bírtam tovább: Vera, a menyem, mindenbe belekötött, és úgy éreztem, mintha csak egy bútordarab lennék náluk. Az unokáimat is alig láthattam, mindig volt valami kifogás. Egy este aztán összevesztünk Verával – csúnyán, hangosan –, és a fiam csak annyit mondott: „Anya, talán jobb lenne, ha most elmennél.”

Zsófihoz menekültem. Azt hittem, ő majd megért. Hiszen mindig is közelebb állt hozzám, legalábbis ezt gondoltam. De már az első este éreztem, hogy valami megváltozott. A férje, Gábor udvarias volt ugyan, de a tekintete elárulta: nem örül nekem. Az unokáim – Dorka és Milán – örültek ugyan nekem, de Zsófi mindig sietve terelte őket tanulni vagy aludni.

Az első hét után kezdtem észrevenni az apró jeleket. Zsófi fáradt volt, sokat dolgozott otthonról, és esténként csak csendben ült a kanapén. Próbáltam segíteni: főztem, mosogattam, de valahogy mindig útban voltam. Egyik este hallottam, ahogy Gábor halkan mondja neki a hálószobában:

– Zsófi, ez így nem mehet sokáig. Anyukádnak saját élete van, nem gondolod?
– Tudom – sóhajtott Zsófi –, de most nincs hová mennie.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam a kanapén, és először éreztem magam igazán egyedül.

Másnap reggel Zsófi leült mellém a konyhában.
– Anya, beszélnünk kell – kezdte óvatosan. – Tudom, hogy nehéz most neked, de nekünk is az. Gábor sokat dolgozik, én is fáradt vagyok… és úgy érzem, mintha visszacsöppentem volna a gyerekkoromba.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem értetlenül.
– Mindig mindent te akartál irányítani – mondta halkan. – Most is. Főzöl, mosolygós vagy, de közben mindenbe beleszólsz. Milánnak megmondod, mit vegyen fel az iskolába, Dorkának megmondod, hogyan tanuljon… Anyu, én már felnőtt vagyok.

A szavai úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Mindig azt hittem, hogy segítek. Hogy jó anya vagyok – gondoskodó és jelenlévő. De most először láttam magam kívülről: egy asszonyt, aki nem tud elengedni.

Aznap egész nap csak ültem az ablak előtt és néztem az őszi esőt. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Zsófi kicsi volt és félve jött haza az iskolából; amikor a fiam sírva bújt hozzám egy rossz jegy után; amikor Vera először jött hozzánk vacsorára és én mindent tökéletesre akartam csinálni… Vajon akkor is csak irányítottam? Vajon sosem adtam elég szabadságot nekik?

Este Zsófi leült mellém.
– Anya… Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Szeretlek. De kérlek… próbálj meg csak velünk lenni. Nem helyettünk élni.

Sírtam azon az estén. Csendben, hogy ne hallják. És először mertem magamnak bevallani: talán tényleg hibáztam. Talán túl sokat akartam adni – és közben elfelejtettem meghallgatni őket.

Másnap reggel Zsófi odalépett hozzám és átölelt.
– Meg tudod próbálni? – kérdezte halkan.
– Megpróbálom – suttogtam vissza.

Azóta igyekszem kevesebbet szólni bele mindenbe. Nehéz. Néha majd’ szétvet az aggodalom vagy a vágy, hogy segítsek – de visszafogom magam. Figyelek rájuk. Próbálom megtanulni: néha az a legnagyobb szeretet, ha hagyjuk a másikat élni.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e még jóvátenni mindazt, amit elrontottam? Vajon képesek lesznek megbocsátani nekem? És vajon én képes leszek-e megbocsátani magamnak?