Amikor a csend hangosabb, mint a szó: Egy magyar feleség harca az egyenlőségért

– Már megint nincs tiszta pólóm! – kiáltott be Gábor a fürdőszobából, miközben én a konyhában próbáltam elnyomni a könnyeimet. A mosógép üresen állt, ahogy már három napja. Nem volt kedvem elindítani. Nem volt kedvem semmit csinálni.

A csend, ami köztünk feszült, szinte szétfeszítette a lakást. Gábor nem értette, mi történik. Évekig mindent én csináltam: főztem, mostam, takarítottam, intéztem a gyerekek dolgait, még az anyósom gyógyszereit is én váltottam ki. Ő dolgozott, hazajött, leült a tévé elé, és azt hitte, ezzel letudta a napot. Néha megkérdezte: „Segítsek valamiben?” De már a kérdés is dühített. Mintha az én dolgom lenne minden, és ő csak szívességet tenne.

Egyik este, amikor a gyerekek már aludtak, leültem mellé a kanapéra. – Gábor, beszélnünk kell – mondtam halkan. Felnézett a telefonjából, de láttam rajta, hogy inkább máshol lenne. – Mi van már megint? – kérdezte fáradtan.

– Elegem van abból, hogy mindent én csinálok itthon. Nem bírom tovább. Nem vagyok házvezetőnő. Társ vagyok.

Először csak nézett rám értetlenül. – De hát dolgozom! Neked is könnyebb így. Nem kell aggódnod a pénz miatt.

– És szerinted az nem munka, amit én csinálok? – szinte kiabáltam. – Próbáld ki egy hétig! Nézd meg, milyen az, amikor minden rád marad!

Másnap reggel nem csináltam semmit. Nem főztem kávét, nem készítettem reggelit, nem pakoltam be az uzsonnát a gyerekeknek. Gábor zavartan állt a konyhában, majd rám förmedt: – Miért nem csináltad meg? Mindig te szoktad!

– Mostantól nem fogom – válaszoltam halkan.

A gyerekek is érezték a feszültséget. Anna sírva fakadt az oviban, mert otthon felejtettük a kedvenc plüssét. Marci egész héten morcos volt. Anyám felhívott: – Mi van nálatok? Gábor panaszkodott nekem! – És te mit mondtál neki? – kérdeztem fáradtan.

– Hát, hogy egy férfi dolga dolgozni… De azért segíthetne többet is.

Azt hittem, anyám majd mellém áll. De ő is azt tanulta otthon: „A nő dolga a háztartás.”

A hét végére Gábor kiborult. A lakásban kupi volt, nem volt tiszta ruha, a hűtő üresen kongott. Este leült mellém.

– Ez így nem mehet tovább – mondta halkan. – De én tényleg nem értem… Anyám is mindent csinált apám helyett.

– És boldog volt? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Nagy csend lett köztünk. Gábor csak nézett maga elé.

– Nem tudom… Sosem kérdezte meg tőle senki.

Aznap este először beszélgettünk igazán őszintén arról, mit jelent társaknak lenni. Elmondtam neki, mennyire fáj, hogy láthatatlan vagyok itthon. Hogy nem csak pénz kell ahhoz, hogy család legyünk.

– De hát én sosem tanultam meg ezeket… – mondta zavartan.

– Én sem úgy születtem, hogy tudok mindent! – vágtam rá dühösen.

A következő hetekben próbált változtatni. Először ügyetlenül mosogatott, elfelejtette beindítani a mosógépet, de legalább próbálkozott. A gyerekek is segítettek: Anna terített az asztalra, Marci kivitte a szemetet.

Anyám továbbra sem értette: – Minek ez a nagy felhajtás? Régen mindenki kibírta!

De én már nem akartam kibírni. Nem akartam láthatatlan lenni a saját életemben.

Egy este Gábor odajött hozzám mosogatás közben. Megfogta a kezem.

– Sajnálom… Nem vettem észre, mennyit teszel értünk. Most már látom.

Sírtam. De most először nem a tehetetlenségtől, hanem attól az apró reménytől, hogy talán még lehetünk igazi társak.

De vajon elég lesz ez? Vagy mindig újra és újra visszaesünk majd a régi mintákba? Ti mit gondoltok: lehet egy magyar családban valódi egyenlőség?