Amikor az anyósom belenézett a fazékba – Egy magyar családi háború története

– Mi ez a bűz? – csattant fel az anyósom, ahogy belenézett a gőzölgő fazékba. A konyha ablakán keresztül már beszűrődött a reggeli napfény, de a hangulat inkább vihar előtti volt, mint derűs. Éppen a kertből szedett zöldségekből főztem levest, amikor Mária, a férjem édesanyja, váratlanul beállított hozzánk.

– Jó reggelt, Mária néni – próbáltam kedvesen mosolyogni, de ő csak a fazék fölé hajolt, mintha mérget keresne benne.

– Ez nem húsleves! – jelentette ki vádlón. – Hogy lehet ilyet adni egy rendes magyar férfinak? A fiam hús nélkül nem is lakik jól!

A férjem, Gábor, épp akkor lépett be a konyhába. Megállt az ajtóban, és láttam rajta, hogy legszívesebben visszafordulna. De nem tette.

– Anyu, Eszter nagyon finomat főzött – mondta halkan. – Tegnap is megettem két tányérral.

Mária néni felém fordult, szeme szikrázott:

– Az én fiam gyerekkorában mindig húslevest kapott vasárnap! Most meg… ilyen zöldséges löttyöt?

A kezem remegett, ahogy kavartam a levest. Tudtam, hogy ez nem csak egy ebéd kérdése. Ez annál sokkal több: harc a múlt és jelen között, harc arról, ki vagyok én ebben a családban.

Amikor Gáborral összeköltöztünk ebbe a kis alföldi házba, azt hittem, végre önmagam lehetek. A város zaját magam mögött hagyva akartam kertészkedni, főzni abból, amit magam termelek. De Mária néni sosem értette ezt. Szerinte a vidéki élet csak kényszerűségből jó – ha nincs pénzed másra.

Az első hónapokban próbáltam megfelelni neki: főztem húslevest, rántott húst, krumplipürét – mindent úgy, ahogy ő szerette volna. De közben egyre inkább elvesztettem magam. Egy este Gábor rám nézett:

– Eszter, hol van az a lány, akit megszerettem? Aki mindig új ízeket próbált ki?

Akkor döntöttem el: visszatérek önmagamhoz. És most itt álltam, egy fazék zöldségleves fölött, miközben az anyósom úgy nézett rám, mintha bűnt követtem volna el.

– Mária néni – próbáltam nyugodtan –, ez friss zöldségből van. A kertből szedtem ma reggel. Egészséges és finom.

– Egészséges? – fújtatott. – Az egészség nem lakat jól senkit! Az én időmben nem volt ilyen hóbortos divat.

Gábor közbeszólt:

– Anyu, Eszter jól főz. És én szeretem ezt az életet.

Az anyósom arca megkeményedett.

– Te csak azt hiszed! Majd ha jönnek a gyerekek, meglátod! Akkor majd sírni fogsz egy rendes húsleves után!

Ebéd közben feszült csend ült az asztalra. Mária néni csak turkált a levesben, időnként hangosan sóhajtozott. Gábor próbált beszélgetést kezdeményezni:

– Anyu, hogy van mostanában a szomszéd Marika néni?

– Ne tereld el a szót! – vágott vissza az anyja. – Inkább azt mondd meg: mikor jöttök végre vissza Pestre? Ott van munka, ott van élet! Itt csak ez a poros semmi…

Gábor lehajtotta a fejét.

– Nekünk itt jó – mondta halkan.

Az anyósom rám nézett:

– Persze! Mert Eszter ezt akarja! A fiam sosem akart vidéken élni! Te beszélted rá!

Éreztem, hogy forr bennem az indulat.

– Mária néni, Gábor felnőtt ember. Együtt döntöttük el. És én is dolgozom online, nem vagyok eltartott!

– Online! – nevetett gúnyosan. – Az nem munka! Az igazi munka az irodában van! Ahol emberek vannak!

A feszültség tapintható volt. A kisfiunk, Bence is érezte: csendben ült mellettem, és csak néha pislogott rám nagy szemekkel.

Aznap este Gáborral sokáig beszélgettünk.

– Sajnálom anyut – mondta fáradtan –, de sosem fogja elfogadni ezt az életet.

– Nem akarom elveszíteni magam miatta – suttogtam.

Gábor átölelt.

– Nem is fogod. Érted jöttem ide.

De másnap reggel újabb front nyílt: Mária néni már hajnalban felkelt és elkezdte átrendezni a konyhát.

– Itt minden rossz helyen van! Hogy lehet így főzni?

Próbáltam türelmes lenni:

– Nekem így kényelmes…

– Neked! De az én fiamnak? Gondoltál rá is?

Aztán elővette Gábort is:

– Fiam, mikor lesz végre unokám? Már harminc elmúltál!

Gábor zavartan rám nézett.

– Anyu… Bence még kicsi… És majd lesz testvére is…

Az anyósom csak legyintett.

– Majd! Mindig csak majd! Bezzeg az én időmben…

A következő hetekben minden nap újabb konfliktust hozott: egyszer a kert miatt („minek annyi paradicsom?”), máskor a mosás miatt („a fehérneműt nem így kell kimosni!”). Volt olyan este is, amikor sírva fakadtam Gábor előtt:

– Nem bírom tovább! Mindig hibát talál bennem!

Ő csak átölelt:

– Szeretlek így is. Majd megszokja… vagy nem.

De Mária néni nem adta fel könnyen. Egyik vasárnap váratlanul meghívta magához Gábort ebédre – nélkülem.

– Csak mi ketten beszélgetünk egy jót! – mondta ártatlan mosollyal.

Gábor elment. Amikor este hazajött, láttam rajta: valami történt.

– Anyu azt mondta… hogy elrontottad az életemet. Hogy nélküled már rég vezető lennék Pesten…

Leforrázva ültem le mellé.

– És te mit mondtál?

Gábor rám mosolygott:

– Hogy nélküled nem lennék boldog. És hogy ha választanom kellene… mindig téged választanálak.

Könnyek szöktek a szemembe. De tudtam: ez még nem a vége.

A következő hónapokban Mária néni egyre ritkábban jött hozzánk. De amikor jött, mindig talált valamit, amit kritizálhatott: „Miért nincs függöny az ablakon?”, „Miért ilyen rendetlen az udvar?”, „Miért nem jártok templomba minden vasárnap?”

Egy nap azonban minden megváltozott. Bence belázasodott, és kórházba kellett vinni. Mária néni azonnal ott termett – és először láttam rajta őszinte aggodalmat.

A kórházi folyosón ülve odafordult hozzám:

– Eszter… bocsáss meg nekem! Csak féltem… hogy elveszítem a fiamat. És most látom… ti vagytok egymásnak a legfontosabbak.

Megfogtam a kezét.

– Soha nem akartam elvenni tőled Gábort. Csak boldogok akartunk lenni.

Aznap este először ölelt át úgy, mint családtagot.

Most már tudom: minden családban vannak harcok és sebek. De talán épp ezek teszik erősebbé a köteléket közöttünk – ha képesek vagyunk megbocsátani egymásnak.

Néha még mindig eszembe jut: vajon tényleg lehet egyszerre önmagunknak és másoknak is megfelelni? Vagy választanunk kell?