„Szia, Péter. Túl rég volt már. Szinte szomszédok vagyunk, mégis eltávolodtunk egymástól. Találkozzunk vacsorára,” javasolta az ex-apósom

Hűvös novemberi délután volt, amikor megkaptam az üzenetet az ex-apósomtól, Lászlótól. Az üzenet egyszerű volt, mégis meglepő: „Szia, Péter. Túl rég volt már. Szinte szomszédok vagyunk, mégis eltávolodtunk egymástól. Találkozzunk vacsorára.” Bámultam a telefonomat, nem tudva, hogyan reagáljak. Több mint két év telt el a válásom óta Annától, és ez idő alatt Lászlóval alig váltottunk szót.

Lászlóval mindig is barátságos kapcsolatot ápoltunk. Kevés szavú ember volt, de jelenléte mindig megnyugtató volt. Azokban az években, amikor Annával házasok voltunk, összekötött minket a közös szenvedélyünk a foci iránt és a nyári hétvégék grillezései. De a válás után a kapcsolatunk háttérbe szorult, elhomályosítva a lányával való elválásom bonyodalmai által.

A kíváncsiság győzött bennem, és beleegyeztem, hogy találkozzunk egy helyi étteremben, ahová gyakran jártunk. Ahogy beléptem, az ismerős sült ételek és kávé illata csapott meg, visszahozva a boldogabb idők emlékeit. László már egy sarokban lévő fülkében ült, és a menüt böngészte.

„Péter!” kiáltotta, amikor meglátott közeledni. Arcán meleg mosoly jelent meg, és egy pillanatra olyan volt, mint régen. Udvariasságokat váltottunk és megrendeltük az ételeinket. A beszélgetés munkáról és időjárásról szóló apróságokkal kezdődött, de hamarosan László személyesebb témák felé terelte.

„Sokat gondolkodtam mostanában a családon,” kezdte nosztalgiával a hangjában. „Furcsa, hogy az élet néha hogyan húz szét minket.”

Bólintottam, nem tudva, hová vezet ez. „Igen, rég volt már,” válaszoltam óvatosan.

László mélyet sóhajtott. „Hiányoznak azok a napok, amikor összegyűltünk grillezni és együtt néztük a meccset. Úgy érzem, minden olyan gyorsan megváltozott.”

Éreztem szavainak súlyát. A válás mindenkinek nehéz volt, nem csak Annának és nekem. De bármennyire is értékeltem az érzéseit, nem tudtam elhessegetni azt az érzést, hogy több van a meghívása mögött, mint puszta nosztalgia.

„Minden rendben van?” kérdeztem, próbálva olvasni a sorok között.

László egy pillanatig habozott, mielőtt megszólalt volna. „Anna nehéz időszakon megy keresztül,” vallotta be. „Arra gondoltam, talán ha ti ketten beszélhetnétek…”

Ott volt – ez volt a vacsora valódi oka. A szívem elszorult, amikor rájöttem, hogy ez nem csak egy régi baráttal való újrakapcsolódásról szól; hanem valami olyasmi helyrehozásáról próbálkozott, ami már túl van a javításon.

„Sajnálattal hallom,” mondtam óvatosan. „De azt hiszem, már nem az én dolgom.”

László lassan bólintott, megértve de csalódottan. A vacsora hátralévő része kényszeredett beszélgetések és kínos csendek homályában telt el. Ahogy elváltunk az étterem előtt, László erős kézfogással és reménykedő mosollyal búcsúzott.

„Vigyázz magadra, Péter,” mondta.

„Te is, László,” válaszoltam, tudva, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó találkozásunk.

Ahogy visszasétáltam az autómhoz, nem tudtam elhessegetni a veszteség érzését – nem csak Annával való kapcsolatom miatt, hanem azért is, amit valaha a családjával megosztottam. Néha, bármennyire is közel élsz valakihez vagy bármennyi közös múltad van vele, az élet képes olyan távolságokat teremteni, amelyeket nem lehet áthidalni.