„Miért van megint itt Anna?” – Egy mozaikcsalád harca a mindennapokban

„Miért van megint itt Anna, Gábor? Megbeszéltük, hogy csak hétvégén jön!” – a hangom remeg, de próbálok higgadt maradni. Gábor fáradtan néz rám, kezei mélyen a zsebében. „Vitatkozott az anyjával, Dóri. Mit kellett volna tennem? Hogy ne engedjem be?”

A mellkasomban nő a feszültség. Mióta összeköltöztünk Gáborral a XIII. kerületben, mintha Anna mindenhová beférkőzne. Tizenöt éves, makacs és okos – pontosan tudja, hogyan csavarja az apját az ujja köré. Amikor eldöntöttük, hogy együtt élünk, világos szabályokat hoztunk: Anna csak hétvégén lesz nálunk, hétköznap az anyjánál marad, hogy mi is tudjunk a kapcsolatunkra figyelni. De a valóság egészen más.

„Nem arról van szó, hogy nem kedvelem őt” – próbálom halkan mondani –, „csak úgy érzem, mintha semmit sem számítanának a megbeszéléseink.”

Gábor nagyot sóhajt, az ablakhoz lép. Odakint szitál az eső, a cseppek monoton ritmusban kopognak az üvegen. „Nehéz neki, Dóri. Az anyjával is… mi sem könnyítjük meg a dolgát.”

Tudom, hogy igaza van. De minden alkalommal, amikor Anna váratlanul megjelenik, úgy érzem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Szanaszét hagyja a cuccait, elbitorolja a tévétávirányítót, és úgy néz rám, mintha én lennék az idegen.

Aznap este álmatlanul forgolódom az ágyban. Hallom Annát nevetni a folyosón, miközben Gáborral filmet választanak. A gyomrom összeszorul az irigységtől és bűntudattól. Tényleg ilyen rossz ember vagyok, amiért szeretnék egy kis nyugalmat? Vagy csak őszinte vagyok a saját határaimmal szemben?

Másnap reggel leülök reggelizni. Anna már ott ül az asztalnál, fülében fülhallgatóval, kezében a telefon. Gábor kávét tölt és próbál könnyed lenni: „Kérsz egy szendvicset, Dóri?”

„Nem, köszi.” A hangom élesebb a kelleténél. Anna felnéz, forgatja a szemét és odaveti: „Na, de jó a hangulat.”

Érzem, ahogy elönt a forróság. „Anna, beszélhetnénk egy kicsit?”

Vállat vonva követ ki a folyosóra. „Mi van?”

„Csak azt szeretném, ha mindannyian tartanánk magunkat a megbeszéltekhez” – mondom halkan. – „Mindenkinek jobb lenne így.”

Olyan pillantással néz rám, amit csak kamaszok tudnak: egyszerre lenéző és szomorú. „Te ezt úgysem érted” – mondja végül. – „Apa mindig azt mondja, hogy bármikor jöhetek.”

„Tényleg bármikor jöhetsz” – próbálkozom még –, de már hátat fordít és visszamegy a konyhába.

Gábor jön utánam: „Mit mondtál neki?”

„Csak annyit… hogy tartsuk magunkat a szabályokhoz.”

Megint az a mély sóhaj: „Lehetnél egy kicsit rugalmasabb is, Dóri. Nehéz időszaka van.”

„És velünk mi lesz? A kapcsolatunkkal? Mikor lesz ránk idő?” – majdnem elcsuklik a hangom.

A napok telnek, Anna egyre többször alszik nálunk. A barátaim is észreveszik, hogy egyre csendesebb vagyok. Egy este a Margit körúti kávézóban ülök legjobb barátnőmmel, Zsuzsival.

„Ki kell állnod magadért” – mondja Zsuzsi egy pohár bor mellett. – „Ez a te otthonod is.”

„De ha túl szigorú vagyok, lehet, hogy elveszítem Gábort…”

Zsuzsi megrázza a fejét: „Ha igazán szeret, megérti a te oldaladat is.”

Hazaviszem magammal Zsuzsi szavait, de nem merek lépni. A feszültség köztünk Gáborral csak nő. Egyre kevesebbet beszélünk, egyre távolabb alszunk egymástól.

Egy este Anna sírva érkezik haza. Az anyja új barátot talált magának, Anna pedig elárulva érzi magát. Gábor átöleli és vigasztalja.

Ott állok az ajtóban tehetetlenül. Szeretném megvigasztalni Annát, de nem tudom hogyan. Rám néz könnyes szemmel: „Te nem érted milyen elveszíteni a családodat.”

Ez mélyebben érint annál, mint beismerném. Mert igaza van: sosem váltak el a szüleim, sosem kellett választanom.

Aznap éjjel egyedül ülök a kanapén. Gábor mellém telepszik.

„Sajnálom” – mondja halkan. – „Tudom, hogy ez neked sem könnyű.”

„Szeretnék mellettetek lenni” – suttogom –, „de néha úgy érzem, nincs helyem ebben az egészben.”

Megfogja a kezem: „Meg fogjuk oldani.”

De hogyan? Hogyan lehet egyensúlyt találni aközött, hogy szeressem őket és közben önmagamat is tiszteletben tartsam? Hogyan lehet úgy otthon lenni valahol, hogy közben ne veszítsem el önmagam?

Néha azon gondolkodom: meddig lehet adni anélkül, hogy teljesen feladnám magam? Ti mit tennétek az én helyemben?