Döntés a panelrengetegben – Kinga története a válásról

– Kinga, nem bírom már ezt a csendet! – csattant fel Zoltán, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elnyomni a könnyeimet. A panelház vékony falain át is hallatszott, ahogy a szomszéd néni épp a tévét hangosítja feljebb. A fiam, Marci, a szobájában tanult, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem hallaná a veszekedésünket.

– Nem csend ez, Zoli. Ez béke. Vagy legalábbis annak kellene lennie – suttogtam vissza, de már nem volt erőm kiabálni. Az utóbbi hónapokban minden beszélgetésünk ugyanoda futott ki: ki hibázott többet, ki nem figyelt eléggé, ki fáradt el jobban ebben az egészben.

A panelházak között nőttem fel, tudom, milyen az, amikor az embernek nincs hová mennie. Most mégis úgy éreztem, hogy minden ajtó zárva van előttem. Anyám szerint csak túlérzékeny vagyok. – Minden házasságban vannak hullámvölgyek – mondta mindig. De ő nem látta Zoli üres tekintetét, amikor hazaért este, és nem hallotta azt az elfojtott sóhajt, amikor Marci valami apróságot kérdezett tőle.

Aznap este Marci odajött hozzám. – Anya, miért sírsz? – kérdezte halkan.

– Csak elfáradtam egy kicsit – hazudtam neki. Megsimogattam a haját, és próbáltam elrejteni a remegést a hangomban.

A következő napokban minden ugyanúgy folytatódott. Zoli reggel korán ment el dolgozni, én pedig próbáltam tartani magam a munkahelyemen, az iskolában pedig Marci tanárai egyre gyakrabban hívtak be beszélgetni: – Valami történt otthon? Marci visszahúzódó lett…

Aztán egy este, amikor már mindenki aludt, leültem a konyhaasztalhoz. A neonfény hidegen világította meg az asztalt, amin ott hevert egy régi fénykép: hárman voltunk rajta, mosolyogva egy balatoni nyaraláson. Akkor még hittem abban, hogy minden rendbe jöhet.

Zoli bejött a konyhába.
– Még mindig nem alszol? – kérdezte fáradtan.
– Nem tudok – feleltem őszintén.
– Mit akarsz tőlem, Kinga? – kérdezte halkan.
– Csak azt szeretném, ha boldog lennél. Ha mindannyian azok lennénk…
– Már nem tudom, hogyan kellene csinálni – mondta Zoli.

A csend közöttünk már nem volt békés. Inkább olyan volt, mint egy fal. És én tudtam: ha most nem lépek valamit, ebben a falban fogok megfulladni.

Másnap reggel felhívtam anyámat.
– Anya… én el akarok válni – mondtam ki először hangosan.
– Megőrültél? És Marci? Mi lesz vele? – kérdezte döbbenten.
– Nem akarom, hogy azt lássa: két ember egymás mellett él, de már rég nem szeretik egymást.
– Gondold át még egyszer…

De én már eldöntöttem. Aznap este leültem Zolival és Marcival is.
– El fogok költözni egy időre – mondtam remegő hangon. Marci szeme könnybe lábadt.
– Anya… ne menj el! – zokogta.
– Szeretlek titeket. De most mindannyiunknak szüksége van egy kis levegőre…

A következő hetekben minden megváltozott. Egy apró albérletbe költöztem Zuglóban. Az első éjszaka egyedül voltam egy idegen ágyban; csak a villamos zaja törte meg a csendet. Sírtam. Aztán másnap reggel felkeltem, és először éreztem azt: talán lesz erőm újrakezdeni.

Marci nehezen viselte az új helyzetet. Minden második hétvégén nálam volt. Egyik este odabújt hozzám:
– Anya… ugye most már boldogabb leszel?
Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem.

A munkahelyemen is megváltozott minden. Kolléganőm, Judit egyszer félrehívott:
– Kinga… látom rajtad, hogy nehéz most neked. Ha kell valaki, aki meghallgat…
Akkor először meséltem el valakinek mindent: a veszekedéseket, a magányt, azt az érzést, hogy elveszítettem önmagam.

Egyik este anyám hívott:
– Kinga… lehet, hogy igazad volt. Én is sokszor csak tűrtem apádat… De te legalább mersz változtatni.
Ez volt az első alkalom, hogy anyám nem ítélt el.

A válás hosszú és fájdalmas volt. Zoli eleinte haragudott rám; aztán lassan elfogadta a döntésemet. Marci is kezdte megszokni az új rendet. Néha még mindig sírok esténként – de már nem érzem magam annyira elveszettnek.

Most itt ülök az ablakban, nézem a várost éjszaka. A villamos csilingelése összekeveredik a szomszéd kutya ugatásával. Arra gondolok: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg jobb így mindannyiunknak? Vagy csak gyáva voltam harcolni tovább?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg van olyan pont az életben, amikor már nincs visszaút?