A pince mélyén: Nagypapa titka, amit sosem sejtettem

– Miért kellett mindig ilyen ridegnek lenned, nagypapa? – suttogtam a sötét pincében, miközben a kezem remegett a régi, rozsdás lakat kulcsával. Az egész ház csendben volt, csak a vihar dobolt az ablakokon. A temetés után mindenki kimerülten feküdt az emeleten, de engem valami furcsa nyugtalanság hajtott le a pincébe. Mintha valaki súgta volna: keresd meg, amit elrejtett.

A láda ott állt a sarokban, ahová gyerekként sosem mehettem. Mindig azt mondta: „Az nem gyereknek való.” Most, harmincévesen, mégis úgy éreztem magam, mint egy kíváncsi kislány. A lakat engedett, és a fedél nyikorgása visszhangzott a hideg falak között.

Az első, amit megláttam, egy sárga boríték volt. Rajta kézzel írt név: „Katalin”. Alatta régi fényképek – egy fiatal férfi és egy gyönyörű nő a Margitszigeten, nevetve, egymásba kapaszkodva. A férfi… nagypapa volt fiatalon. De ki volt Katalin? Anyám sosem említette ezt a nevet.

A levelekben nagypapa szerelmes szavakat írt Katalinnak. „Drága Kati, nélküled üres minden napom…” – olvastam könnyes szemmel. Egyre mélyebbre ástam a múltban: volt ott egy el nem küldött levél is, amelyben bocsánatot kér valamiért, amit sosem tudtam meg.

– Mit csinálsz ott lent ilyen későn? – harsant le anyám hangja a lépcső tetejéről.

– Csak… csak pakolok – hazudtam gyorsan, miközben próbáltam elrejteni a leveleket.

– Gyere fel! Holnap is nap lesz! – mondta fáradtan.

De én nem tudtam abbahagyni. A láda mélyén egy régi napló is lapult. Az első oldalán ez állt: „Ha valaha megtalálod ezt, bocsáss meg nekem.”

A naplóban nagypapa leírta, hogyan szerette Katalint, de a családja – különösen az apja – sosem fogadta el a lányt. „Nem való hozzánk az a lány!” – írta le apja szavait. Nagypapa végül engedett a nyomásnak, és elhagyta Katalint. Soha többé nem találkoztak.

Aztán jöttek a háborús évek. Nagypapa katonának ment, és csak ritkán írt haza. Egyik levelében azt írta: „A fronton minden nap arra gondolok, mi lett volna, ha bátrabb vagyok.”

A napló végén egy fénykép volt: nagypapa és egy kisfiú – nem az apám. A hátulján csak ennyi állt: „Bocsáss meg.”

Az egész világom összedőlt. Ki volt ez a kisfiú? Volt egy féltestvérünk valahol? Vagy csak egy elveszett barát?

Másnap reggel anyám csendben ült a konyhában. Letettem elé a leveleket és a naplót.

– Tudtad erről? – kérdeztem remegő hangon.

Anyám sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Tudtam Katalinról. De apád sosem beszélt róla. Mindig azt mondta: vannak dolgok, amiket jobb elfelejteni.

– És te? Te is így gondolod?

– Nem tudom… Talán jobb lett volna beszélni róla. De ő mindig olyan zárkózott volt…

Napokig nem találtam nyugalmat. Minden családi fényképet új szemmel néztem. Vajon hány titkot rejtenek még ezek a falak? Hány kimondatlan szó maradt örökre bennünk?

Egy este leültem apám mellé a verandán.

– Apa… te szeretted nagypapát?

– Szerettem – felelte halkan –, de sosem értettem igazán.

– Szerinted miért nem beszélt ezekről?

– Talán félt… vagy szégyellte magát. Vagy csak nem akart fájdalmat okozni.

Azóta minden nap eszembe jut nagypapa arca – ahogy néha csendben nézett ki az ablakon, mintha valakit várna. Most már tudom, kit várt.

Vajon hányan élünk így? Hány titkot hordozunk magunkban, amiket sosem merünk kimondani? És ha kimondanánk őket… jobb lenne tőle az életünk?

„Te mit tennél a helyemben? Megkeresnéd Katalint vagy a kisfiút? Vagy hagynád pihenni a múltat?”