Segítség! A párom fia tönkreteszi a kapcsolatunkat – Egy magyar nő vallomása
– Már megint az én helyemen ül! – csattant fel Marci, amikor hazaértem a munkából. A kanapén ültem, egy pillanatra le akartam hunyni a szemem, de a tizenkét éves fiú dühös tekintete azonnal visszarántott a valóságba.
– Marci, kérlek, csak öt percet szeretnék pihenni – próbáltam kedvesen szólni hozzá, de már előre tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom.
A párom, Gábor, a konyhából figyelte a jelenetet. Egy ideje már éreztem, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel követi. Amióta Marci végleg hozzánk költözött – az anyukája külföldre ment dolgozni –, minden megváltozott. A lakásban állandó volt a feszültség, mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna közém és Gábor közé.
Az első hetekben még próbáltam türelmes lenni. Tudtam, hogy Marcit megviselte az anyja távozása. Próbáltam beszélgetni vele, együtt főzni, még focizni is lementem vele a ház mögötti grundra. De minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Marci vagy elutasított, vagy gúnyos megjegyzéseket tett rám.
Egy este, amikor Gábor későn ért haza, Marci odasúgta nekem:
– Úgyis csak azért vagy itt, mert apu nem akar egyedül lenni.
Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Próbáltam nem mutatni, mennyire fáj, de egész éjjel forgolódtam. Másnap reggel Gábor észrevette a karikákat a szemem alatt.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Semmi – hazudtam. Nem akartam árulkodni Marcira. Úgy éreztem, nekem kell megoldanom ezt az egészet.
A helyzet azonban csak rosszabb lett. Marci egyre többször szólt be nekem Gábor előtt is:
– Miért főzöl mindig ilyen furcsa kajákat? Anyu sokkal jobban főzött!
Gábor ilyenkor csak kínosan mosolygott, vagy témát váltott. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.
Egyik péntek este Gábor elhívott vacsorázni egy kis étterembe a Bartók Béla úton. Végre kettesben lehettünk volna, de Marci hisztizni kezdett:
– Engem megint itthon hagytok? Nem is érdekel titeket, hogy mit érzek!
Gábor végül lemondta a vacsorát. Otthon maradtunk hármasban, és egész este fagyos csend ült a lakásban.
A barátnőim azt mondták, legyek keményebb, álljak ki magamért. De hogyan tehettem volna ezt egy gyerekkel szemben? Minden alkalommal, amikor szóvá tettem valamit Gábornak, ő csak annyit mondott:
– Légy türelmes! Marcinak most nehéz.
De nekem is nehéz volt! Egyre inkább úgy éreztem, hogy Gábor mindig Marcit választja helyettem. Egy este nem bírtam tovább:
– Gábor, beszélnünk kell! – mondtam remegő hangon.
– Mi baj van már megint? – sóhajtott fel.
– Úgy érzem, mintha nem is lennék fontos ebben a családban. Marci mindent megtehet, te pedig mindig őt véded!
Gábor arca elkomorult.
– Ne haragudj, de ő a fiam! Nem hagyhatom magára…
– És én? Én nem számítok?
A vita egyre hevesebb lett. Marci az ajtó mögött hallgatózott – láttam az árnyékát a fényben. Másnap reggel szó nélkül ment el iskolába.
Aznap este Gábor leült mellém.
– Szeretlek, de nem tudom, hogyan lehetne mindenkinek jó…
Éreztem, hogy valami végleg eltört bennünk. Azóta csak sodródom az eseményekkel. Próbálok megfelelni mindenkinek: főzök Marcira is gondolva, segítek neki tanulni – de mindig falakba ütközöm.
Egyik este Marci beteg lett. Egész éjjel virrasztottam mellette, borogattam a homlokát. Hajnalban megszorította a kezem.
– Köszönöm… – suttogta halkan.
Ez volt az első alkalom, hogy közeledett felém. De másnap minden kezdődött elölről: gúnyolódás, feszültség.
Most itt ülök a konyhaasztalnál, nézem Gábort és Marcit vacsorázni. Azt kérdezem magamtól: meddig bírom még? Meddig lehet háttérbe szorítani saját érzéseimet mások kedvéért?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van esély arra, hogy valaha igazi család legyünk?