A múlt árnyéka: Feleségül vettem egy háromgyermekes nőt – és minden nap harc lett az életért

– Te teljesen megőrültél, Tamás? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a vizes pohárral. – Egy háromgyerekes nővel akarsz összeköltözni? Hát nem gondolod, hogy ez túl nagy falat neked?

Ott ültem, szemben vele, és éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. A szívem viszont makacsul dobogott Éváért. Aznap este már harmadszor próbáltam elmagyarázni anyámnak, hogy ez nem szánalom, nem hirtelen fellángolás. Hanem valami olyan, amit még sosem éreztem.

– Anya, én szeretem őt. És a gyerekeit is – mondtam halkan.

– Szeretni? Majd meglátjuk, mennyit ér a szeretet, ha hónap végén üres lesz a hűtő! – vágott vissza. – És mit szól ehhez az apád? – kérdezte, de már tudtam a választ. Apám csak annyit mondott: „Fiam, ha ezt választod, magadra maradsz.”

A történetem 1992-ben kezdődött, egy esős októberi estén. Akkoriban harmincnégy éves voltam, egy vidéki kisvárosban éltem, villanyszerelőként dolgoztam a helyi TSZ-ben. A napjaim egyhangúan teltek: munka, otthon, néha egy sör a presszóban. Családom nem volt, csak néhány barátom – ők is inkább csak ivócimborák.

Aznap este is csak kenyeret akartam venni. A boltban Éva állt a pult mögött. Fáradt volt az arca, de amikor rám nézett, valami melegség áradt belőle.

– Jó estét! Miben segíthetek? – kérdezte.

– Egy félbarna kenyeret kérek – motyogtam.

– Sajnos csak fehér van – mondta bocsánatkérő mosollyal.

– Akkor fehéret… – válaszoltam zavartan.

Ahogy átnyújtotta a kenyeret, megérintette a kezem. Nem tudom miért, de abban a pillanatban úgy éreztem: hazaértem. Később megtudtam, hogy Éva özvegy volt. A férje három éve halt meg autóbalesetben. Három gyereket nevelt egyedül: Gergőt (14), Katát (10) és Petit (6).

Pár nap múlva újra találkoztunk a buszmegállóban. Éva két nagy szatyorral küzdött, mellette három gyerek toporgott.

– Segíthetek? – kérdeztem.

– Nem szükséges… – kezdte volna, de már kivettem a kezéből az egyik szatyrot.

A gyerekek kíváncsian néztek rám.

– Te ki vagy? – kérdezte Kata.

– Tamás vagyok. Anyukád barátja – mondtam mosolyogva.

Aznap este elkísértem őket a lakótelepi panelba. A lakásuk szűkös volt és kopottas, de tiszta és otthonos. Éva kávéval kínált.

– Tudom, mit gondolnak rólam az emberek – mondta halkan. – Hogy egyedülálló nő vagyok három gyerekkel… De én már nem akarok magyarázkodni.

– Nem kell magyarázkodnod. Szeretném megismerni ezt a családot… ha lehet – válaszoltam.

Ettől kezdve mindennap találkoztunk. Segítettem leckét írni Gergőnek, Katával társasoztunk, Petit vittem óvodába. Egyre inkább úgy éreztem: tartozom valahová.

De nem mindenki örült ennek. Anyám minden alkalmat megragadott, hogy lebeszéljen Éváról.

– Egyedülálló anyák csak bajt hoznak! – mondta egyszer hangosan a piacon ismerősök előtt is.

A barátaim is furcsán néztek rám.

– Tamás, te tényleg be akarod vállalni ezt az egészet? Nem félsz attól, hogy sosem leszel igazi apjuk? – kérdezte Laci egy sör mellett.

– Nem akarok apjuk lenni. Csak szeretném őket támogatni…

De Laci csak legyintett: – Majd meglátod…

A legnehezebb mégis az volt, amikor Gergő egyszer rám csapta az ajtót:

– Te nem vagy az apám! Ne szólj bele!

Ott álltam az előszobában, kezemben egy törött játékautóval. Éva odalépett hozzám.

– Ne haragudj rá… Még mindig hiányzik neki az apja.

– Tudom… De fáj…

A mindennapok sem voltak könnyűek. A pénz mindig kevés volt. Éva fizetése alig volt több mint a minimálbér, én is csak annyit kerestem, amennyiből épp kijöttünk hónapról hónapra. Volt olyan tél, amikor két hétig csak krumplit ettünk hagymával és zsírral.

A családi ünnepek is feszültek voltak. Az első karácsonyunkon anyám nem jött el hozzánk.

– Nem fogok idegenekkel ünnepelni! – jelentette ki sértetten.

Éva csendben sírt este a fürdőszobában. Odamentem hozzá.

– Megbántad? – kérdeztem halkan.

– Nem… Csak néha úgy érzem, mindenki ellenünk van…

Aztán jöttek a hétköznapi harcok: Gergő egyszer megszökött otthonról egy hétvégére; Kata sírva jött haza az iskolából, mert csúfolták: „mostohaapás”. Peti beteg lett; éjszakánként felváltva virrasztottunk mellette.

De voltak szép pillanatok is: amikor először együtt mentünk kirándulni a Mátrába; amikor Peti először hívott „apának”; amikor Kata rajzolt nekem egy képet: „A mi családunk”.

Az esküvőnk szerény volt: csak néhány barát és Éva nővére jött el. Anyám nem jelent meg. Apám sem küldött üzenetet sem.

Az első évünk tele volt veszekedéssel és kibéküléssel. Volt olyan este, amikor Éva sírva fakadt:

– Tamás… ha akarod… elmehetsz… Nem akarom tönkretenni az életedet…

De én maradtam. Mert tudtam: ha most feladom, sosem bocsátok meg magamnak.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: sosem leszek igazi apa Gergőnek. Ő mindig tartotta a távolságot; csak évekkel később mondta ki először: „Köszönöm.”

Kata kamaszkorában lázadni kezdett; egyszer azt vágta a fejemhez:

– Te nem érted ezt az egészet! Miért nem hagysz minket békén?

Éva ilyenkor mindig közénk állt:

– Tamás csak segíteni akar! Ő tartja össze ezt a családot!

Aztán jöttek újabb gondok: elvesztettem a munkámat a TSZ felszámolása miatt; hónapokig alkalmi munkákból éltünk. Volt olyan nap, amikor azon gondolkodtam: talán tényleg hibáztam… Talán anyámnak igaza volt…

De minden este ott volt mellettem Éva keze; minden reggel ott ugrált Peti az ágyam mellett; minden vasárnap együtt főztünk Katával lecsót.

Évek teltek el így. Gergő végül szakmát tanult és elköltözött Budapestre; Kata főiskolára ment; Peti már gimnazista lett.

Anyám sosem bocsátott meg igazán; apám halála után sem jött közelebb hozzánk. De mi kitartottunk egymás mellett.

Most ötvenhárom éves vagyok; Évával még mindig együtt vagyunk. Néha visszagondolok arra az esős októberi estére… Vajon újra belevágnék? Igen. Mert megtanultam: családot nem vérség alapján választunk – hanem szívből.

De vajon ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni egy ilyen szerelemért akkor is, ha mindenki ellenetek fordul?