Két Tűz Között: Egy Meny Vallomása a Családi Elvárások Szorításában
– Eszter, ugye nem felejtetted el, hogy ma is jönnöd kell? – Anyósom hangja élesen hasított bele a szombat reggel csendjébe, miközben a telefon kijelzőjén villogott a neve: Ilona.
– Nem, Ilonka néni, nem felejtettem el – válaszoltam fáradtan, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kávém kihűlt, a gyerekek már veszekedtek a nappaliban, és András, a férjem, épp csak rám pillantott a reggeli újságja mögül.
– Megint menni kell? – kérdezte halkan, de már tudtam, hogy nem vár választ. Ez volt az ötödik hétvége zsinórban, amikor Ilona néni segítséget kért: hol bevásárolni kellett neki, hol a kertben segíteni, hol csak beszélgetni, mert „olyan magányos”.
A szívem összeszorult. Egyszerre sajnáltam az anyósomat – özvegy volt már tíz éve, és tényleg egyedül élt –, de közben úgy éreztem, hogy lassan felőrlődöm ebben az állandó megfelelési kényszerben. A saját gyerekeim is rám szorultak volna: Anna most kezdte az iskolát, Balázs pedig épp a dackorszak kellős közepén járt.
– Anya, ma tényleg megint mennünk kell Mamához? – kérdezte Anna szomorúan. – Azt ígérted, elmegyünk a játszótérre…
Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját, és próbáltam mosolyogni.
András közben letette az újságot. – Mi lenne, ha most én mennék anyámhoz? Te maradj itthon a gyerekekkel.
– Nem lehet – sóhajtottam. – Tudod jól, hogy mindig engem hív. Ha te mész, csak panaszkodik majd rám…
András elfordult. Mindig így volt: ő volt az egyetlen fia, de valahogy mégis mindig rám hárult minden. Talán mert nő vagyok? Vagy mert Ilona néni szerint „egy asszonynak kötelessége gondoskodni az idősekről”?
A napok egyformán teltek: hétköznap munka, iskola, óvoda, háztartás. Hétvégén pedig Ilona néni. Egyre kevesebb időm maradt magamra vagy a családomra. Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy sírok este a fürdőszobában, amikor végre egyedül lehettem pár percre.
Egyik este András odajött hozzám.
– Eszter, ezt így nem lehet sokáig csinálni. Látom rajtad, hogy kikészültél. Mi lenne, ha beszélnél anyámmal?
– Mit mondjak neki? Hogy ne számítson rám? Hogy nem bírom tovább? – fakadtam ki. – Akkor majd te leszel a rossz fiú… vagy én leszek a hálátlan meny.
– Nem érdekel! – mondta András dühösen. – Ez már nem normális!
Másnap reggel mégis mentem Ilona nénihez. Már az ajtóban várt.
– Jaj, Eszterkém, olyan jó, hogy jöttél! Tudod, olyan magányos vagyok…
Leültem vele a konyhába. Hallgattam a panaszait: hogy milyen nehéz egyedül, hogy bezzeg az ő idejében mindenki segített az időseknek… Próbáltam megértő lenni, de belül forrtam.
– Ilonka néni – kezdtem óvatosan –, tudja, nekem is sok dolgom van otthon. A gyerekek is igénylik az időmet…
– Tudom én, Eszterkém – sóhajtott nagyot –, de hát ki másra számíthatnék? András mindig dolgozik…
Hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem, nincs kiút. Ha nemet mondok, bűntudatom van. Ha igent mondok, elveszítem önmagam.
Egyik este aztán robbant a bomba. Anna belázasodott, Balázs sírt egész éjjel. Másnap reggel Ilona néni hívott: „Eszterkém, ugye jössz ma is?”
– Nem tudok menni! – mondtam ki először határozottan. – A gyerekek betegek.
Csend lett a vonalban.
– Értem… hát akkor majd valahogy megoldom…
Egész nap gyötört a bűntudat. De amikor este Anna odabújt hozzám: „Anya, olyan jó, hogy ma itthon voltál!”, rájöttem: valamit változtatnom kell.
Pár nap múlva leültünk Andrással és Ilona nénivel egy asztalhoz.
– Ilonka néni – kezdtem remegő hangon –, nagyon szeretném segíteni Önt, de nekem is szükségem van pihenésre és időre a családommal. Meg kell találnunk az egyensúlyt.
Ilona néni először megsértődött. Napokig nem hívott. De aztán lassan elfogadta: hetente csak egyszer megyek hozzá, és András is többet segít.
Nem lett tökéletes minden. Még mindig vannak konfliktusok és könnyek. De már nem érzem magam teljesen elveszettnek.
Néha mégis felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e úgy megfelelni mindenkinek, hogy közben önmagunkat is megőrizzük? Ti mit tennétek a helyemben?