Amikor a lagzi számlája megérkezett: titkok, család és összetört szívek

– Nem tudjuk kifizetni, Zsófi – mondta anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kezében remegett a teáscsésze. Az arcomba forróság szaladt, mintha pofon vágtak volna. A fehér abroszon ott feküdt a lagzi végleges számlája: 1 200 000 forint. Az egész családjukat meghívták, még a távoli rokonokat is, mert „így illik”, de most, egy nappal az esküvő előtt, kiderült, hogy nincs pénzük.

– De hát hónapok óta mondjátok, hogy minden rendben lesz! – tört ki belőlem a kétségbeesés. – Mindenki azt hiszi, hogy ez egy nagy, boldog családi ünnep lesz. Most mit mondjunk nekik?

Péter, a vőlegényem, csak némán bámult maga elé. Az anyja sírni kezdett. Az apja, Laci bácsi, idegesen dobolt az asztalon.

– Mi is csak most tudtuk meg, hogy a cég… – kezdte Laci bácsi, de elharapta a mondatot. – Nem akarom részletezni.

A szívem összeszorult. Az én szüleim is áldoztak, de nekik sincsenek millióik. Azt hittük, hogy közösen megoldjuk. Most viszont minden összeomlott.

Aznap este Péterrel kettesben maradtunk a régi gyerekszobájában. A plafonra bámultam.

– Szerinted lemondjuk? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – suttogta. – De ha most mindent visszamondunk, mindenki csalódni fog. Ha viszont belevágunk, lehet, hogy évekig fizetjük a tartozást.

A gondolatok cikáztak bennem: vajon tényleg fontosabb egy nagy lagzi, mint az, hogy tiszta lappal induljunk? Vajon Péter családja tényleg ennyire nem őszinte? Miért nem szóltak előbb?

Másnap reggel anyukám sírva hívott fel.

– Zsófikám, apáddal összedobjuk, amennyit tudunk. De kérlek… ne veszekedjetek emiatt! Az esküvő nem erről kellene szóljon.

A templomban ültem később Péter mellett. A pap beszélt a szeretetről és az összetartozásról. De én csak arra tudtam gondolni: vajon tényleg el akarom-e kezdeni így az életünket? Vajon Péter képes lesz kiállni mellettem akkor is, ha az anyja vagy az apja újabb titkot rejteget?

A vacsoránál mindenki mosolygott. A nagynénik hozták a pogácsát, a gyerekek futkároztak. Senki sem sejtette, hogy minden percben azon gondolkodom: vajon ki fogja kifizetni ezt az egészet? Vajon lesz-e pénzünk nászútra? Vajon Péter családja valaha is bocsánatot kér?

Az este végén Péter odahajolt hozzám.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudtam anyáékról… Nem akartam hazudni neked.

– Én sem vagyok hibátlan – suttogtam vissza. – De most már együtt kell megoldanunk.

Hazafelé menet csendben ültünk az autóban. A város fényei elsuhantak mellettünk. Az ablakhoz nyomtam a homlokomat.

– Szerinted tényleg számít, hogy mekkora volt a lagzi? – kérdeztem végül.

Péter csak annyit mondott:

– Csak az számít, hogy együtt vagyunk.

De én nem voltam biztos benne. Mert ott maradt bennem a csalódás: hogy nem mondtak igazat; hogy mindent nekünk kell elvinni; hogy talán sosem lesz igazi bizalom köztünk és köztük.

Most itt ülök egy évvel később, és még mindig fizetjük a hitelt. Néha azon gondolkodom: vajon megérte? Vajon tényleg fontosabb volt a látszat, mint az őszinteség? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e újrakezdeni úgy egy házasságot, ha már az elején ennyi titok és csalódás árnyékolja be?