Négy fal között: Amikor már nem hívhattam otthonomnak

– Ne szólj vissza, Zsófi! – csattant fel anyósom, Ilona néni hangja úgy vágott végig a konyhán, mint a kés. A kezem remegett a mosogatórongyon, ahogy próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Péter, a férjem, csak ült az asztalnál, és a telefonját nyomkodta. Egy pillanatra sem nézett rám.

– Csak azt mondtam, hogy talán ma én főznék – próbáltam halkan, de Ilona néni már felállt, és úgy nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el.

– Ebben a házban én mondom meg, mi lesz az ebéd! – jelentette ki. Péter fel sem nézett.

Aznap este sokáig ültem a fürdőszobában. A csempe hideg volt a hátam mögött, és a csapból csöpögő víz hangja valahogy mindent felerősített bennem. Hogy jutottam ide? Hogy lehet az, hogy harmincévesen még mindig úgy érzem magam ebben a házban, mint egy betolakodó?

Amikor Péterrel megismerkedtünk az egyetemen, azt hittem, végre megtaláltam azt az embert, akivel biztonságban lehetek. Ő volt az első férfi, aki igazán figyelt rám – legalábbis akkor még úgy tűnt. Az esküvőnk után azonban minden megváltozott. Ilona néni beköltözött hozzánk „átmenetileg”, de az átmenet lassan három év lett. Mindenbe beleszólt: mit főzök, hogyan mosok, mikor takarítok. Péter pedig mindig csak annyit mondott: „Anyám már csak ilyen.”

Az első évben még próbáltam megfelelni. Mosolyogtam, amikor Ilona néni kritizálta a főztömet, vagy amikor megjegyzést tett arra, hogy miért nem vasalom ki Péter ingeit elég alaposan. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, mintha elfogytam volna. Egyre kevesebbet nevettem. Egyre többször sírtam titokban.

Egyik este, amikor Péter későn jött haza a munkából, megpróbáltam beszélni vele.

– Szeretném, ha kicsit kettesben is lehetnénk – kezdtem óvatosan.

– Most tényleg ezzel jössz? – sóhajtott fel. – Anyámnak is nehéz mostanában.

– De nekem is… – suttogtam.

– Mindig csak panaszkodsz – vágott vissza. – Nem lehetne egyszer végre békén hagyni engem?

Akkor éreztem először igazán: teljesen egyedül vagyok ebben a házban.

A fordulópont egy vasárnap délután jött el. Ilona néni a nappaliban ült, és hangosan beszélt telefonon a nővérével.

– Zsófi sosem lesz igazi feleség! Nem tud rendesen főzni, rendet tartani sem képes! Szegény Péter!

A szavak úgy vágtak belém, mintha pofonokat kaptam volna. Felmentem a szobánkba, és elővettem egy régi bőröndöt. Pakolni kezdtem. Csak a legszükségesebbeket vittem: pár ruhát, a naplómat, és azt a fényképet apámról, amit még kislánykoromban kaptam.

Péter akkor ért haza, amikor már majdnem kész voltam.

– Mit csinálsz? – kérdezte döbbenten.

– Elmegyek – mondtam halkan. – Nem bírom tovább.

– Ne hülyéskedj már! – nevetett fel idegesen. – Hova mennél?

– Bárhová. Csak innen el.

Ilona néni ekkor jelent meg az ajtóban.

– Na tessék! Mondtam én, hogy nem való ez hozzánk! – kiáltotta diadalmasan.

Péter csak állt ott némán. Egyetlen szóval sem kérlelt.

Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, úgy éreztem magam, mintha egyszerre zuhannék és repülnék. Az utcán hideg szél fújt, de valahogy mégis könnyebb lett a levegő.

Most itt ülök egy albérletben Zuglóban. A falak kopárak, minden idegen. Néha úgy érzem, mintha csak álmodnék: tényleg megtettem? Tényleg el mertem jönni?

Az első hetek nehezek voltak. Reggelente sírva ébredtem. Hiányzott minden: még Ilona néni zsörtölődése is. De ahogy teltek a napok, lassan elkezdtem felfedezni magamat. Vettem egy kis kaktuszt az ablakba. Megtanultam újra főzni – csak magamnak. Néha találkozom régi barátnőimmel; ők azt mondják, bátor vagyok.

Anyám egyszer felhívott:

– Zsófikám, biztos vagy benne? Nem akarod meggondolni?

– Anya… most először érzem azt, hogy élek.

De minden este ott motoszkál bennem a kérdés: vajon jól döntöttem? Vajon lesz még valaha igazi otthonom?

Talán sosem lesz könnyű újrakezdeni. De most először érzem azt, hogy nem mások életét élem. Vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hány nő él némán négy fal között, félve attól, hogy kilépjen? Érdemes volt mindent hátrahagyni azért az esélyért, hogy önmagam lehessek?