Két idegen gyermek az ajtóm előtt – Egy anya szíve kétfelé szakad

– Ne félj, gyere be gyorsan! – kiáltottam túl a szélvihar üvöltésén, miközben a kisfiú reszketve állt az ajtómban. A vizes kabátja alatt alig láttam ki, csak a nagy barna szemeit, amikben egyszerre tükröződött félelem és remény. Aznap este, amikor a vihar a legnagyobb volt, mintha az egész világ ellenem fordult volna, egyedül voltam a régi zuglói lakásomban. Az életem addig csendes mederben folyt: tanárként dolgoztam, a férjem, Gábor két éve hagyott el egy másik nőért, a lányom, Zsófi pedig már vidéken élt a saját családjával. A magányom egyre nehezebben viseltem, de aznap este minden megváltozott.

A fiú, akit később Marcinak nevezett el magát, alig beszélt. Csak annyit mondott: „Eltévedtem.” Nem volt nála semmi irat, csak egy szakadt hátizsák és egy plüssmaci. A rendőrséget hívtam, de azt mondták, hogy ilyen időben nem tudnak kijönni, és ha nem sürgős, várjak reggelig. Így hát betakargattam Marcit, adtam neki meleg teát és levest. Aznap éjjel alig aludtam; néztem, ahogy alszik a kanapén, és valami furcsa anyai ösztön ébredt bennem. Vajon ki lehet ő? Honnan jött? Miért pont hozzám kopogtatott be?

Reggelre sem derült ki sok minden. Marci továbbra is hallgatag volt, csak annyit mondott: „Anyu elment dolgozni, de nem jött vissza.” A rendőrség végül kijött, de nem találtak semmit a környéken. Hónapok teltek el, Marci nálam maradt ideiglenesen, aztán végleg. Az életem új értelmet nyert: újra főztem valakire, tanítottam olvasni, együtt nevettünk a régi magyar meséken. A szomszédok először furcsán néztek rám – „Mégis honnan van ez a gyerek?” –, de aztán megszokták.

Azt hittem, végre megtaláltam a helyem. De aztán egy tavaszi délután újra kopogtak az ajtómon. Egy fiú állt ott – ugyanaz a barna szem, ugyanaz a félénk mosoly –, csak épp koszosabb ruhában és még soványabban. „Szia… engem Ádámnak hívnak. A testvéremet keresem.” A szívem kihagyott egy ütemet. Marci azonnal odarohant hozzá: „Ádám! Hol voltál?” Összeölelkeztek, én pedig csak álltam ott bénultan.

Aznap este mindent megtudtam: Marci és Ádám ikrek. Az anyjuk egyedül nevelte őket egy vidéki faluban, de egyik napról a másikra eltűnt. A gyerekek külön-külön próbáltak boldogulni Budapesten; Marci hozzám került, Ádám pedig hajléktalan lett egy ideig. Ádám története megrázott: „Sokszor aludtam a Keletinél… néha adtak enni az emberek.” Nem tudtam sírjak vagy dühöngjek.

A következő hetekben minden megváltozott. Két fiú lett a lakásban – kétszer annyi nevetés, de kétszer annyi gond is. Ádám vadabb volt, nehezebben fogadta el a szabályokat. Egyik este veszekedés tört ki köztük:

– Mindig csak Marci! – kiabálta Ádám. – Ő kap mindent! Én meg csak a maradékot!
– Nem igaz! – vágott vissza Marci. – Te sosem mondod el, mi bánt!
– Mert te sosem kérdezed!

Ott ültem közöttük tehetetlenül. Próbáltam igazságos lenni, de néha úgy éreztem, Ádám haragszik rám is – mintha én lennék az oka mindennek.

A családom sem fogadta jól a helyzetet. Zsófi felhívott:
– Anya, biztos vagy benne? Két idegen gyerek… Mi lesz veled? Mi lesz velünk?
– Ők már nem idegenek – válaszoltam halkan.

A szomszédok is suttogtak:
– Biztos jó ötlet ez? Mi van, ha bajt hoznak rád?

De én már nem tudtam visszalépni. Szerettem őket – mindkettőt.

A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor jelentkezett az anyjuk. Egy nap levelet kaptam: „Kérem, adja vissza a fiaimat!” Először dühös voltam: hol volt eddig? Hogy hagyhatta őket magukra? De aztán rájöttem: nem ítélkezhetek felette. Találkoztunk egy kávézóban; fáradt nő volt, megtört szemekkel.

– Nem akartam elveszíteni őket… Csak nem volt más választásom – mondta sírva.
– Mit szeretne most? – kérdeztem remegő hangon.
– Hogy boldogok legyenek… De nem tudom visszavenni őket. Nincs hova vinnem őket.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon én vagyok-e az igazi anyjuk? Vagy csak egy menedék? Megérdemlem-e ezt a szeretetet? És vajon képes vagyok-e két összetört gyermeket újra összerakni?

Azóta is együtt élünk hárman. Néha még mindig félek: mi lesz holnap? Elég vagyok nekik? Vagy egyszer majd ők is továbbállnak?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni szeretni valakit úgy is, hogy nem vér szerinti család?”