Amikor anyósom ötkor hív: Rossz anya vagyok, vagy csak rossz meny?

– Zsófi, te tényleg hagyod, hogy a gyerekek ilyen későn vacsorázzanak? – recsegte anyósom hangja a telefonban, miközben az órára pillantottam: 17:00. A napom addig csendes volt, csak a mosógép zúgott, a fiúk a szobában legóztak. De ahogy meghallottam az ismerős, feszültséggel teli hangot, a gyomrom görcsbe rándult.

– Szerintem ez még nem késő, Anikó néni – próbáltam nyugodtan válaszolni, de már előre tudtam, hogy mindegy, mit mondok.

– Régen ilyenkor már az asztalnál ültünk, és nem volt ilyen rendetlenség! – folytatta. Hallottam, ahogy a háttérben csörömpöl valami, talán épp a saját konyhájában pakol.

Azt kívántam, bárcsak ne vettem volna fel. De ha nem veszem fel, akkor is hívogatna, vagy rosszabb: a férjemet, Gábort keresné. És akkor este rám nézne azzal a csendes szemrehányással: „Anyám aggódik miattatok.”

Miért érzem mindig úgy, hogy minden mozdulatomat figyelik? Hogy sosem vagyok elég jó? Hogy minden döntésem – mikor fekszenek le a gyerekek, mit főzök vacsorára, mennyit dolgozom – valahogy mindig hibás?

– Tudod, Zsófi – váltott puhább hangra Anikó néni –, én csak segíteni akarok. Régen minden más volt. A család összetartott. Nem volt ez a nagy rohanás.

– Tudom – suttogtam. De valójában nem tudtam. Az én gyerekkoromban anya egyedül nevelt fel minket, apa elment, amikor ötéves voltam. Nálunk nem voltak nagy családi vacsorák, csak gyorsan összedobott rántotta és fáradt ölelések este.

A beszélgetés után percekig csak ültem a konyhaasztalnál. A fiúk közben összevesztek valamin, Gábor még dolgozott. Éreztem, ahogy lassan elönt a düh és a szégyen keveréke. Miért kell mindig magyarázkodnom? Miért érzem úgy, hogy mindenki jobban tudja nálam, hogyan kell élni?

Este Gábor hazaért. Fáradt volt, de megpróbált mosolyogni.

– Anyám hívott? – kérdezte óvatosan.

– Igen – feleltem kurtán.

– Ne vedd magadra. Ő már csak ilyen.

– De miért kell mindig mindent jobban tudnia? Miért nem lehet egyszerűen csak elfogadni azt, ahogy mi élünk?

Gábor vállat vont.

– Szereti a fiúkat. És téged is. Csak… másképp mutatja ki.

Másképp? Vajon tényleg szeretetből kritizál? Vagy csak nem tudja elengedni az irányítást?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Visszagondoltam az első találkozásunkra Anikó nénivel. Akkor még azt hittem, majd elfogad, majd megszeret. Hogy ha elég kedves vagyok, ha segítek neki főzni karácsonykor, ha mindig megköszönöm a tanácsait, akkor egyszer majd azt mondja: „Zsófi, te vagy az én lányom is.”

De ez sosem történt meg.

A következő hetekben egyre többször kaptam magam azon, hogy kételkedem magamban. Ha a gyerekek kiabáltak egymással, rögtön hallottam Anikó néni hangját a fejemben: „Nálunk ilyen sosem fordult elő.” Ha Gábor később ért haza, azon aggódtam, vajon mit gondol majd az anyja: biztosan nem főztem elég finomat.

Egy vasárnap délután Anikó néni átjött. Süteményt hozott – diós bejglit –, és leült velem szemben a nappaliban.

– Zsófi – kezdte halkan –, tudom, hogy néha túl sokat mondok. De én csak azt akarom, hogy boldogok legyetek.

Néztem őt: az arcán fáradtság és valami kimondatlan szomorúság ült.

– Néha úgy érzem – mondtam ki végül –, hogy sosem leszek elég jó. Hogy mindig hibázom.

Anikó néni meglepődött.

– Én… én csak féltelek titeket. Tudod, amikor én voltam fiatal meny… nekem sem volt könnyű.

Először láttam rajta sebezhetőséget. Talán ő is küzdött valaha ugyanígy.

Aznap este Gábor mellém ült.

– Szeretlek – mondta halkan. – És jó anya vagy.

Sírtam. Nem tudtam visszatartani.

Azóta próbálok kevésbé szigorú lenni magammal. Próbálom elfogadni: nem kell tökéletesnek lennem sem anyának, sem menynek. Hogy néha elég csak jelen lenni – hibákkal együtt.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: Vajon lehet-e valaki jó anya anélkül, hogy megfelelne minden családi elvárásnak? Ti mit gondoltok? Meg lehet találni az egyensúlyt önmagunk és a család között?