Miért kellene eladnom a lakásomat, hogy a férjem családja boldog legyen? – Egy magyar feleség harca a saját otthonáért

– Miért kellene eladnom a lakásomat, hogy a te családod boldog legyen? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam a kulcscsomót. A hangom visszhangzott a csendes panelban, ahol húsz éve élek Gáborral. A férjem csak állt az ablaknál, hátat fordítva nekem, mintha attól, hogy nem néz rám, a probléma is eltűnne.

– Zsuzsa, kérlek… – kezdte halkan, de a hangja remegett. – Ez nem ilyen egyszerű.

– Dehogynem! – vágtam rá. – A te anyád hívogat naponta háromszor, a húgod üzeneteket ír, hogy „család vagyunk”, és most már az öcséd is azt várja, hogy adjuk el a lakásunkat, mert ő elbukott a vállalkozásával! És te… te csak hallgatsz!

Azt hittem, húsz év házasság után már nem érhet meglepetés. De amikor tegnap meghallottam Gábort telefonálni az anyjával – „Majd megbeszélem Zsuzsával, de szerintem menni fog” –, valami bennem végleg eltört. Ez a lakás nem csak négy fal. Ez az életem. Minden csempét én választottam ki, minden szögben ott van az izzadságom és a reményem. Amikor fiatalon ideköltöztünk, még csak álmodni mertem arról, hogy egyszer saját otthonom lesz. Most pedig azt várják tőlem, hogy mindezt feladjam egy felelőtlen sógor miatt?

Gábor lassan megfordult. A szeme alatt sötét karikák, mintha napok óta nem aludt volna.

– Anyámék… nagyon nehéz helyzetben vannak. Tamásék… hát tudod, négy gyerekük van. A vállalkozása csődbe ment, és most el akarják árverezni a házukat. Ha segítenénk nekik…

– Ha segítenénk?! – szakítottam félbe. – Hányszor segítettünk már? Ki fizette ki a húgod autóját? Ki adott kölcsönt az anyádnak, amikor beázott a házuk? És most azt akarod, hogy mindent adjak fel? Hogy költözzünk egy másfél szobás panelba ötvenévesen?

Gábor leült az asztalhoz, tenyerébe temette az arcát.

– Nem tudom mit csináljak – suttogta. – Tamás öcsém… mindig is bajkeverő volt. De most tényleg nagy bajban van.

– És én? Én nem számítok? Az én életem nem bajban van? – kérdeztem halkan.

A következő napokban mindenki engem ostromolt. Anyósom, Ilona néni személyesen jött át.

– Zsuzsikám, hát gondolj bele! A család az első! Mi lesz azokkal a gyerekekkel? Hát nincs szíved?

– Ilona néni – mondtam fojtottan –, nekem is van családom. Gáborral együtt építettük ezt az otthont. Nem fogom feladni.

A húga, Ági is rám írt Facebookon: „Zsuzsa, ha most nem segítetek Tamáséknak, soha nem bocsátjuk meg!”

A lányom, Dóri közben hívott: – Anya, ne hagyd magad! Ez a ti lakásotok! Ha most beadod a derekad, soha nem lesz vége!

Egy este Gábor részegen jött haza. Ritkán iszik, de most láttam rajta: összeroppant.

– Zsuzsa… lehet, hogy igazad van. De ha Tamásék utcára kerülnek… anyám belehalna.

– És én? Én mibe halok bele? Hogy mindenemet elveszik? Hogy soha nem számítok?

A következő hétvégén családi kupaktanácsot hívtak össze nálunk. Ott ült Ilona néni, Ági és Tamás is. Felesége, Erika csak sírt csendben.

– Zsuzsa – kezdte Tamás –, tudom, hogy sokat hibáztam. De most tényleg nagy bajban vagyunk. Ha eladnátok ezt a nagy lakást és vennétek egy kisebbet… nekünk pont elég lenne az árkülönbözet.

Felálltam.

– Elég volt! – mondtam remegő hangon. – Tizenöt éve csak adok és adok ennek a családnak! Most először mondom ki: NEM!

Ilona néni felháborodva csapta össze a kezét:

– Hát ilyen önző nőt még nem láttam! Hogy lehet így élni?

Gábor csak némán ült.

– Gábor! – fordultam hozzá kétségbeesetten. – Te mit akarsz?

Sokáig hallgatott. Végül halkan megszólalt:

– Én… én nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem.

– Akkor döntsd el végre! – kiáltottam rá sírva.

Aznap este becsomagoltam egy táskát és elmentem Dórihoz aludni. Hajnalban sírva hívtam fel anyámat:

– Anya… azt hiszem vége mindennek. Nem bírom tovább.

Anyám csak annyit mondott:

– Kislányom, harminc évig éltem apáddal úgy, hogy mindig mások voltak az elsők. Ne kövesd el ugyanazt a hibát!

Másnap Gábor keresett meg először üzenetben: „Hiányzol.” Majd este átjött Dórihoz.

– Zsuzsa… beszéljünk.

Leültünk egymással szemben.

– Rájöttem valamire – mondta halkan. – Mindig azt hittem, hogy ha mindenkinek megfelelek, akkor boldog lesz a család. De közben elveszítettelek téged… és magamat is.

Sírva fakadtam.

– Nem akarok többé második lenni! Nem akarom feladni az otthonomat! Nem akarom újra kezdeni ötvenévesen egy másfél szobás panelban!

Gábor letérdelt elém:

– Sajnálom. Megmondom Tamáséknak: nem adjuk el a lakást. Ha kell, megszakítom velük a kapcsolatot is.

Hosszú csend után végre megöleltük egymást.

Pár nap múlva Tamásék elköltöztek vidékre albérletbe. Ilona néni hónapokig nem beszélt velünk. Ági letiltott Facebookon. De én először éreztem azt: végre önmagam vagyok.

Most itt ülök a konyhában egy bögre kávéval és nézem a napfelkeltét az ablakból. A lakás csendesebb lett – de végre az enyém maradt.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy mindig mások boldogságát helyezi előtérbe? Mikor tanuljuk meg végre kimondani: elég volt?