A hívatlan szomszéd: Amikor a határok elmosódnak – Egy bizalom elvesztésének története

– Már megint itt vagy, Ilona? – kérdeztem fáradtan, miközben a bejárati ajtóban álltam, kezemben a félig elkészült vacsorával. A konyhából kiszűrődő gőzben a gyerekeim hangja összekeveredett Ilona harsány nevetésével. Nem volt még este hat, de Ilona már harmadszor csengetett aznap.

– Csak egy kis cukrot kérnék, Zsuzsa, tudod, hogy nálam mindig elfogy – mondta, de közben már beljebb lépett, mintha a lakásom az övé lenne. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, és csak egy pillantást vetett ránk, de a szemében ott volt az a fáradt, lemondó tekintet, amit az utóbbi hetekben egyre gyakrabban láttam rajta.

Ilona nem volt rossz ember. Legalábbis ezt mondogattam magamnak. Amikor három éve beköltöztek a panelház harmadik emeletére, örültem neki. Egyedülálló asszony, két kamasz fiúval – gondoltam, jó lesz, ha összetartunk. Eleinte csak néha kért kölcsön valamit: egy kis lisztet, néhány tojást vagy egy csavarhúzót. De aztán jöttek a hosszabb beszélgetések, a váratlan látogatások, és végül már a saját lakásomban sem éreztem magam otthon.

Egyik este Gábor félrehívott.

– Zsuzsa, ez így nem mehet tovább. Én is segítőkész vagyok, de Ilona már túl messzire megy. Tegnap is bejött hozzám munka közben, hogy segítsek neki beállítani a tévéjét. Nem tudtam nemet mondani.

Sóhajtottam. Tudtam, hogy igaza van. De hogyan mondjam meg Ilonának, hogy elég? Hogy nem akarom minden nap az ő problémáit hallgatni? Hogy szeretném végre csak a saját családommal lenni?

A következő napokban próbáltam kerülni Ilonát. Nem nyitottam ajtót minden csengetésre, és ha találkoztunk a lépcsőházban, sietve köszöntem el. De Ilona nem adta fel könnyen. Egyik délután, amikor a gyerekeim az udvaron játszottak, Ilona odajött hozzám.

– Zsuzsa, miért vagy mostanában ilyen távolságtartó? Valami baj van? – kérdezte sértődötten.

– Semmi baj – hazudtam –, csak sok a munka.

De láttam rajta, hogy nem hiszi el. Aznap este Gáborral összevesztünk.

– Miért nem mondod meg neki őszintén? – kérdezte dühösen. – Így csak magadat őrlöd fel.

– Mert nem akarom megbántani! – kiáltottam vissza könnyekkel a szememben. – Tudom, milyen nehéz neki egyedül.

De közben éreztem: egyre jobban feszít bennem a harag és a tehetetlenség. A gyerekeim is panaszkodni kezdtek.

– Anya, miért van itt mindig Ilona néni? Nem tudunk nyugodtan játszani – mondta a kisebbik fiam, Marci.

Egyik este aztán betelt a pohár. Ilona szó nélkül bejött hozzánk vacsoraidőben, leült az asztalhoz, és elkezdte mesélni a napját. Gábor felállt az asztaltól.

– Bocsánat, de ez most családi vacsora – mondta halkan.

Ilona megsértődött és kiviharzott. Másnap reggel kopogtatott az ajtón.

– Zsuzsa, én csak jót akartam… De ha ennyire zavarok…

Ott álltunk egymással szemben: ő sértetten, én bűntudattal és dühvel tele. Végül kimondtam:

– Ilona, szükségem van egy kis távolságra. Szeretnék több időt tölteni a családommal. Kérlek, ezt tartsd tiszteletben.

Ilona sírva fakadt és elrohant. Napokig nem láttam. A lépcsőházban csend lett. De bennem ott maradt az üresség és a bizonytalanság: vajon jól tettem? Vajon lehet-e úgy segíteni másokon, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?

Azóta is gyakran gondolok erre. Néha hallom Ilona hangját a fal túloldalán – halkabb lett, visszahúzódóbb. A gyerekeim újra felszabadultak lettek, Gábor is nyugodtabb. De én még mindig keresem az egyensúlyt: hol húzódik a határ segítőkészség és önfeladás között?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még bízni az emberekben úgy igazán? Vagy mindenkinek meg kell tanulnia nemet mondani?