GYES: Árnyak a múltból és a válás szélén – Egy magyar anya vallomása

– Dóra, mikor lesz már rend ebben a lakásban? – Gábor hangja élesen vágott át a nappali félhomályán. A konyhaasztalnál ültem, ölemben alvó kisfiunkkal, Bencével, és próbáltam nem sírni. A mosatlan edények tornyosultak, a porszívó hetek óta csak álom volt, és én magam is egyre inkább úgy éreztem, hogy lassan eltűnök a saját életemből.

A gyes első hónapjai pokoliak voltak. Azt hittem, felkészültem – hiszen minden magyar nő ezt csinálja, nem? Anyám is három gyereket nevelt fel panelban, apám sosem segített, mégis mindig volt meleg vacsora. De amikor Bence megszületett, minden megváltozott. Az éjszakák végtelenek lettek, a nappalok egybefolytak, és Gábor… ő mintha egy idegen lett volna.

– Egész nap itthon vagy, Dóri! Miért nem tudod legalább a ruháimat kimosni? – kérdezte egy este, amikor már harmadik napja ugyanabban az ingben ment dolgozni. Próbáltam magyarázni: – Bence egész nap sír, alig alszik, én is alig bírok talpon maradni… – De ő csak legyintett. – Az én anyám is megoldotta! – vágta oda.

A pénz is egyre nagyobb gond lett. Amíg dolgoztam a könyvelőirodában, minden kiadást megbeszéltünk. Most viszont Gábor vette át az irányítást. – Minek neked új ruha? Itthon vagy egész nap! – mondta, amikor kértem egy pólót a leárazásból. A bankkártyámat elvette: – Majd én intézem a bevásárlást. – És tényleg: hetente egyszer ment boltba, hozott kenyeret, tejet, olcsó felvágottat. Ha valami elfogyott idő előtt, rám nézett: – Spórolni kell, Dóra! Nem keresel semmit!

A barátnőim sorra eltűntek mellőlem. Nem volt kedvem találkozni velük; szégyelltem magam a fáradtságomért, a rendetlenségért, hogy már nem vagyok az a vidám lány, aki régen voltam. Anyám egyszer eljött segíteni – Gábor akkor is csak morgott: – Minek idegeneknek látni ezt a rumlit?

A legrosszabbak azok az esték voltak, amikor Bence végre elaludt volna, de Gábor hazaért és hangosan kapcsolta be a tévét. – Legalább most ne! – kérleltem halkan. – Egész nap csendben vagyok miattatok! – csattant fel.

Egyik este már nem bírtam tovább. Bence sírt, én is sírtam. Gábor bejött a szobába: – Mi bajod van már megint? – kérdezte fáradtan. – Semmi… csak fáradt vagyok… félek… elveszítem magam… – suttogtam. Ő csak nézett rám értetlenül.

Aztán egy reggel úgy keltem fel, hogy eldöntöttem: ha vége lesz a gyesnek, visszamegyek dolgozni és elválok. Nem tudtam volna megmondani, mi fájt jobban: az egyedüllét vagy az, hogy Gábor már nem volt társam.

De ahogy telt az idő és Bence nagyobb lett, valami változott. Visszamentem dolgozni részmunkaidőben egy könyvelőirodába; újra volt saját pénzem. Gábor mintha észhez tért volna: néha főzött vacsorát, elvitte Bencét játszótérre hétvégén. Azt hittem, talán még lehet esélyünk.

Aztán idén tavasszal Gábor leült mellém egy este: – Dóra… nem gondoltál rá, hogy jó lenne egy kistestvér Bencének? Most már jobban keresek, nagyobb lakásba is költözhetnénk…

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Minden régi félelem visszatért: a magányos napok, a pénzügyi kontroll, az állandó kritika. – Nem akarok még egyszer végigmenni ezen! – tört ki belőlem. – Nem érted meg, mennyire fájt az az időszak?

Gábor először döbbenten nézett rám. – De most más lenne! Most már tudom, mit rontottam el… Segítenék többet… – próbálkozott.

– És ha mégsem változna semmi? Ha megint elveszíteném önmagam? Ha újra csak háztartási alkalmazott lennék neked? – kérdeztem sírva.

Napokig kerültük egymást. Anyósom is beszállt: – Dórika, ne légy önző! Egy gyereknek kell testvér! Mi lesz veletek öregkorotokban? Majd bánni fogod!

A munkahelyemen kolléganőim is megosztották tapasztalataikat: egyikük három gyereket nevel egyedül; másikuk sosem ment vissza dolgozni; harmadikuk épp most vált el. Mindenki mást mondott.

Otthon Gábor egyre feszültebb lett. Egy este kiborult:
– Mindig csak te! Te döntesz mindenben! Nekem nincs beleszólásom?
– Neked mindig van beleszólásod! Csak soha nem hallgatsz meg!
– Akkor minek vagyunk együtt?
– Én ezt kérdezem hónapok óta!

Bence közben mindent érzett; egyre többet szorongott, éjszaka bejött hozzánk aludni. Egyik reggel azt mondta:
– Anya, ugye nem fogtok elválni?
Összeszorult a szívem.

Próbáltunk beszélgetni Gáborral. Elmentünk családsegítőhöz is; ott először hallotta meg igazán a félelmeimet. De amikor hazaértünk, újra előjött belőle a régi dac:
– Más nők bírják! Miért pont te nem?
– Mert én nem akarom magam feladni! Nem akarok újra elveszni!

A családomban is mindenki mást mondott: anyám szerint „egy nőnek ez a sorsa”, apám szerint „ne hagyd magad”, húgom szerint „menj el pszichológushoz”.

Éjszakánként álmatlanul forgolódtam: mi lenne jobb Bencének? Egy testvér vagy egy boldogabb anya? Megéri-e kockáztatni mindent egy újabb gyerekért? Vagy inkább meneküljek?

Most itt ülök a panelház erkélyén, nézem az esti fényeket és hallgatom Bence halk szuszogását bentről. Gábor csendben olvas a nappaliban; köztünk feszültség vibrál.

Nem tudom még a választ. Félek újra belevágni abba az önfeladásba, amit egyszer már túléltem. Félek attól is, hogy ha nemet mondok, végleg elveszítem Gábort.

Ti mit tennétek? Meg lehet bocsátani azt az időszakot? Lehet újra bízni? Vagy örökre árnyékot vet a múlt minden döntésünkre?