Apám Látogatásai Felborították Az Életünket: Egy Férj Vallomása

– Már megint itt van? – kérdeztem magamban, miközben a kulcsot a zárba tettem. A cipője ott sorakozott a bejáratnál, mellette a régi, kopott táskája. A nappaliból halk beszélgetés szűrődött ki, és ahogy beléptem, megláttam Évát, a feleségemet, amint apjával, Lajossal ülnek az asztalnál. Lajos bácsi hangosan nevetett valamin, amit Éva mondott, de ahogy meglátott, az arca elkomorult.

– Szia, Zoli! – köszönt Éva, de a hangjában ott bujkált valami feszültség.

– Jó estét – biccentettem Lajosnak, aki csak morrantott egyet.

Hat hónapja költöztünk fel Debrecenbe. Éva mindig is nagyvárosba vágyott, én pedig belementem, mert szerettem volna boldoggá tenni. Az első hetekben minden rendben volt: új munkahelyek, új lakás, közös vacsorák. Aztán Lajos bácsi elkezdett egyre gyakrabban felbukkanni. Először csak hétvégente jött át Nyíregyházáról, aztán már hét közben is megjelent – mindig volt valami ürügye: orvoshoz kellett mennie, vagy csak „megnézni, hogy vagyunk”.

Eleinte próbáltam kedves lenni. Tudtam, hogy Éva nagyon kötődik az apjához – anyja korán meghalt, Lajos bácsi nevelte fel egyedül. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, mintha betolakodna az életünkbe. Nem volt magánéletünk. Ha este hazaértem a munkából, gyakran ott ült a kanapén, nézte a tévét vagy épp a hűtőnket pakolta át.

Egyik este végül nem bírtam tovább.

– Éva, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan, amikor Lajos bácsi elment zuhanyozni.

– Most? – nézett rám fáradtan.

– Igen. Szerintem túl gyakran jön át apád. Szükségünk lenne egy kis kettesben töltött időre.

Éva arca megkeményedett.

– Ő az apám! Egyedül van! Nem hagyhatom magára.

– De mi sem vagyunk már ketten – mondtam halkan. – Ez a mi otthonunk is.

– Ha ez neked probléma, akkor nem tudom, mit mondjak – vágta rá sértetten.

Aznap este külön ágyban aludtunk. Másnap reggel Lajos bácsi már ott főzte a kávét a konyhában.

A munkahelyemen is kezdtem szétesni. A főnököm, Gábor odahívott magához:

– Zoli, minden rendben otthon? Mostanában mintha máshol járna az eszed.

Csak bólintottam. Hogy mondhattam volna el neki? Hogy magyarázzam el bárkinek is, hogy az apósom miatt érzem magam idegennek a saját lakásomban?

Egyik péntek este aztán robbant a bomba. Hazamentem, és Lajos bácsi épp Éva régi fényképeit nézegette az asztalon.

– Ezeket visszatehetnéd – szóltam rá kissé ingerülten.

– Miért? Ezek az én lányom emlékei! – vágta rá dacosan.

– De ez most már a mi otthonunk! – emeltem fel a hangom akaratlanul is.

Éva berohant a szobából.

– Elég legyen! – kiabálta. – Ha nem bírod elviselni apámat, akkor menj el te!

Ott álltam némán. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Aznap este nem szóltunk egymáshoz. Lajos bácsi másnap reggel elment ugyan, de tudtam, hogy vissza fog jönni.

A következő hetekben minden egyre rosszabb lett. Éva bezárkózott magába, én pedig egyre többször maradtam bent túlórázni csak azért, hogy ne kelljen hazamennem. A barátaim is észrevették rajtam a változást.

– Mi történt veled? – kérdezte egyszer András egy sör mellett.

– Semmi különös – hazudtam. De belül ordítottam.

Egyik este aztán Éva leült mellém.

– Zoli… Sajnálom. Tudom, hogy nehéz neked apámmal. De én nem tudok nélküle élni. Ő az egyetlen családom.

– És én? – kérdeztem halkan.

– Te is fontos vagy… de ezt most nem tudom másképp csinálni.

Ott ültem vele szemben és rájöttem: talán sosem leszek igazán része annak a családnak. Talán mindig kívülálló maradok.

Azóta is minden nap küzdök magammal: elég erős vagyok-e ahhoz, hogy kitartsak? Vagy jobb lenne feladni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet elviselni azt, ha valaki harmadikként él a saját házasságában?