Két anya között: Egy lány vallomása a szeretet és kötelesség harcáról

– Ivett, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A porcelán csésze megremegett, a kávé kilöttyent. – Az anyósod nem a te felelősséged! Nekem is szükségem van rád!

Ott ültem vele szemben, a szívem hevesen vert. A szavak, amiket mondani akartam, összegabalyodtak a torkomban. Csak néztem anyám arcát – a ráncokat, amik az utóbbi években mélyültek el rajta, a szemében a csalódottságot. Mégis, amikor Eszter néni, az anyósom, egy hete sírva hívott fel, hogy elesett a fürdőszobában, és senki sincs mellette, nem tudtam nemet mondani.

– Anya, kérlek… – kezdtem halkan. – Eszter néni egyedül van. Te legalább itt vagy apával, egymásnak vagytok. Ő viszont teljesen magára maradt.

Anyám szeme könnybe lábadt. – És én? Én nem számítok? Mindig csak adtam neked, most meg… most meg idegenekért hagysz itt!

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, hogy igaza van – legalábbis részben. De Eszter néni is család lett az évek alatt. Amikor Gáborral összeházasodtunk, ő volt az első, aki elfogadott, aki segített beilleszkedni az új családba. Most pedig ott feküdt egyedül a kis panelban Zuglóban, törött csuklóval és összetört lélekkel.

Aznap este Gábor csendben ült mellettem az ágyban.

– Biztos vagy benne? – kérdezte halkan. – Tudod, hogy anyám nem könnyű eset. És anyud is… hát, ő sem fogja ezt könnyen venni.

– Nem hagyhatom magára – suttogtam. – Ha most nem segítek neki, sosem bocsátanám meg magam.

Másnap összepakoltam néhány ruhát és elindultam Eszter nénihez. Az első napok nehezek voltak. Az idős asszony minden mozdulata fájt neki, de még jobban fájt az, hogy segítségre szorul. Néha sírt éjszaka, azt hitte, nem hallom. Reggelente próbált erősnek mutatkozni.

– Ne haragudj rám, Ivettkém – mondta egyszer remegő hangon –, hogy miattam most mindenki haragszik rád.

– Nem haragszik senki – hazudtam neki. Pedig tudtam: anyám minden nap hívott, de már nem volt benne melegség. Csak számonkérés.

– Mikor jössz haza? Apád is kérdezi. Nem lesz ez így jó sokáig.

Próbáltam magyarázni neki: Eszter néni elesett, nem tudja ellátni magát. De anyám csak sóhajtott.

– Mindig mindenkinek segíteni akarsz… csak nekem nem.

A szívem kettészakadt. Minden este bűntudattal feküdtem le: vajon jó döntést hoztam? Hányszor hallottam gyerekkoromban: „A család az első!” De most két családom volt – és mindkettő engem akart.

Egyik este Eszter néni halkan megszorította a kezem.

– Tudod, Ivettkém… amikor Gábor apja meghalt, azt hittem, soha többé nem lesz családom. De te… te olyan vagy nekem, mintha a saját lányom lennél.

Elcsuklott a hangja. Éreztem, ahogy könnyek folynak végig az arcomon. Vajon anyám is így érezne, ha tudná?

A következő hétvégén hazamentem egy napra. Anyám ajtót sem nyitott ki először.

– Minek jöttél? Most már csak vendég vagy nálunk? – kérdezte keserűen.

– Anya, kérlek… – próbáltam közelebb lépni hozzá.

– Tudod mit? Menj vissza hozzá! Úgyis ő fontosabb neked! – kiabálta.

Apám csendben állt mögötte. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk; benne is ott volt a fájdalom és a tanácstalanság.

Aznap este sírva mentem vissza Zuglóba. Gábor átölelt.

– Nem lehet mindenkinek megfelelni – mondta halkan.

De én mégis próbáltam. Hétköznap Eszter néninél voltam, hétvégén hazamentem anyámhoz – de sehol sem voltam igazán otthon. Mindkét nő harcolt értem: egyikük féltékenységből és sértettségből, másikuk hálából és szeretetből.

Egyik reggel Eszter néni jobban lett. Már egyedül ment ki a konyhába.

– Menj haza az édesanyádhoz – mondta mosolyogva. – Neki is szüksége van rád.

Hazamentem hát. Anyám először csak némán nézett rám, aztán lassan átölelt.

– Ugye tudod… csak féltelek – suttogta.

Ott álltunk egymás karjában, két nő között őrlődve: egyikük sem akart elengedni, de mindketten szerettek a maguk módján.

Most itt ülök az ablak előtt és azon gondolkodom: lehet-e jól dönteni két szeretett ember között? Vagy mindig valaki sérül?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt szeretet és kötelesség között?