A végrendelet, ami összetörte a világomat: Amikor a szeretet titkokat rejt

– Hogy mondtad, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a közjegyző irodájában ültem, és a szívem vadul vert a mellkasomban. A szoba levegője hirtelen nehézzé vált, mintha minden oxigén eltűnt volna. Anyósom, Ilona néni sápadtan bámult maga elé, sógornőm, Judit pedig idegesen dobolt az asztalon az ujjaival. A közjegyző újra felolvasta: „A vállalkozásban lévő részesedésem és 12 millió forint készpénz Kovács Anitára száll.”

Kovács Anita. Egy név, ami semmit sem mondott nekem. Tizenöt év házasság után azt hittem, ismerem Zsoltot, a férjemet. Együtt építettük fel a pékséget, együtt neveltük fel két fiunkat, Balázst és Mátét. Minden reggel ő főzte a kávét, én pedig becsomagoltam az uzsonnát. Most viszont úgy éreztem magam, mintha egy idegen mellett éltem volna végig.

– Ki ez az Anita? – kérdeztem halkan, de senki sem válaszolt. Judit csak megrázta a fejét.

A temetés óta alig aludtam. Zsolt hirtelen ment el – egy szívinfarktus vitte el 48 évesen. A gyász mellett most újabb fájdalom tört rám: árulás. Aznap este otthon ültem a nappaliban, a gyerekek már aludtak. A kezembe vettem Zsolt egyik régi naplóját – sosem olvastam bele korábban. Most azonban kétségbeesetten kerestem benne valami magyarázatot.

„2017. március 12. Ma újra találkoztam Anitával. Mindig megnyugtat a jelenléte.”

A sorok összefolytak előttem. Ki volt ez a nő? Szerető? Régi barát? Vagy valami egészen más?

Másnap reggel felhívtam Juditot.
– Te tudtál erről? – kérdeztem tőle.
– Eszter, hidd el, fogalmam sincs ki ez az Anita – felelte fáradtan. – Anyuval is beszéltem, ő sem tud semmit.

Nem hagyott nyugodni a dolog. Elhatároztam, hogy utánajárok. Felhívtam a közjegyzőt, aki vonakodva ugyan, de megadta Anita címét – egy kis panelházban lakott Zuglóban.

Egy hét múlva ott álltam az ajtaja előtt. A kezem remegett, amikor becsöngettem. Egy negyvenes éveiben járó nő nyitott ajtót – barna haja kontyba tűzve, szemeiben fáradtság és valami mély szomorúság csillogott.
– Kovács Anita? – kérdeztem.
– Igen… Ön Eszter? – nézett rám meglepetten.
– Igen. Zsolt felesége vagyok.

Egy pillanatra csend lett. Anita hátralépett és beinvitált.
– Gondolom, tudja miért jöttem – mondtam halkan.
– Sejtettem… – sóhajtott. – Nem akartam így megtudnia.

Leültünk a konyhaasztalhoz. Anita remegő kézzel töltött nekem teát.
– Zsoltot még az egyetemen ismertem meg – kezdte halkan. – Nagyon közel kerültünk egymáshoz… De aztán ő magának választotta önt. Évekig nem találkoztunk. Aztán 2017-ben újra felkeresett…

A szívem összeszorult.
– Szeretők voltatok? – kérdeztem kirobbanó fájdalommal.
– Nem… legalábbis nem úgy… Zsolt segített nekem anyagilag is, amikor beteg lettem. Rákos voltam…

Elakadt a lélegzetem.
– Soha nem mondta…
– Nem akarta önt bántani. Azt mondta, maga mindene… De nekem is segíteni akart. Nem volt köztünk szerelem már régóta. Csak barátság… és hála.

Hazafelé menet végig sírtam az autóban. Egyszerre éreztem dühöt és szégyent: haragudtam Zsoltra, hogy titkolózott előttem, de szégyelltem magam azért is, hogy rögtön a legrosszabbat feltételeztem róla.

Otthon Balázs várt rám.
– Anya, minden rendben? – kérdezte aggódva.
– Majd elmesélem… csak most egy kicsit egyedül kell lennem – feleltem halkan.

Aznap este elővettem Zsolt fényképét és sokáig néztem. Vajon tényleg lehet úgy szeretni valakit, hogy közben ekkora titkokat hordozunk? Meg lehet bocsátani egy ilyen hazugságot? Vagy csak az számít igazán, amit egymásért teszünk?

Ti mit gondoltok? Lehet teljes életet élni titkokkal? Meg lehet bocsátani annak, akit igazán szerettünk?