Árulás a Duna-parton: Egy élet a szeretet, hazugságok és elengedés között

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – kiáltottam, miközben a zápor dobolását hallgattam az ablakon túl. A szívem vadul vert, a kezem remegett. Ott állt előttem a férjem, akit tizenhárom éve ismertem, és akiről most megtudtam, hogy hónapok óta viszonya van a legjobb barátnőmmel, Zsuzsával. A nappali sarkában még ott hevert a közös fényképünk egy balatoni nyaralásról – akkor még mindannyian mosolyogtunk.

Gábor csak állt némán, lesütött szemmel. – Sajnálom, Eszter – mondta végül halkan. A nevem hallatán összeszorult a torkom. Sajnálom? Ennyi lenne minden? Az egész életem egyetlen szóban összefoglalva?

Nem tudtam sírni. A könnyeim mintha elapadtak volna. Csak ürességet éreztem. Aznap este mindent elvesztettem: a férjemet, a legjobb barátnőmet, és valahol önmagamat is.

A következő napokban anyám hívogatott. – Eszterkém, biztosan félreértés az egész – próbált nyugtatni. De amikor elmondtam neki az igazat, csak annyit mondott: – Hát ezt nem hiszem el… Mi lesz most veletek? És a gyerekek?

A gyerekek… A két kislányom, Anna és Lili semmit sem értettek abból, miért költözött el apa egyik napról a másikra. Anna esténként sírva kérdezte: – Anya, apa már nem szeret minket? Mit mondhattam volna neki? Hogy az apja más nőt szeret? Hogy a családunk széthullott?

Zsuzsa egyszer sem keresett. Együtt dolgoztunk egy zuglói könyvtárban, de ő szabadságot vett ki. A közös barátaink kerültek, mintha én lennék a hibás mindenért. Egyedül maradtam egy üres lakásban, két összetört gyerekkel és egy halom kérdéssel.

Az első hetekben csak vegetáltam. Nem volt erőm főzni, mosni vagy dolgozni. Anyám néha áthozott egy fazék levest, de többnyire csak csendben ültünk egymás mellett. Egyik este azt mondta: – Eszter, nem hagyhatod el magad. A lányoknak szükségük van rád.

Aztán jött egy levél Gábortól. „Sajnálom, hogy így alakult. Zsuzsával komolyak a szándékaim. Remélem, egyszer megbocsátasz.” Elolvastam százszor is. Komolyak a szándékai… Mintha egy új életet kezdene anélkül, hogy én valaha is léteztem volna.

Egyik nap Anna rajzolt egy képet: négyen voltunk rajta kézen fogva. – Ez volt a családunk – mondta halkan. Akkor végre sírtam. Sírtam magamért, a gyerekeimért és minden elveszett pillanatért.

A munkahelyemen is nehéz volt. Mindenki tudta, mi történt. A kolléganőm, Judit egyszer félrehívott: – Eszter, ne hagyd, hogy ez tönkretegyen! Te mindig erős voltál.

De én nem éreztem magam erősnek. Minden reggel küzdelem volt felkelni az ágyból. A lányok miatt mégis muszáj volt menni tovább.

Egy este Lili odabújt hozzám: – Anya, ugye egyszer minden jó lesz megint? Nem tudtam válaszolni neki.

Hónapok teltek el így. Gábor néha jött a lányokért hétvégére. Zsuzsa egyszer sem nézett a szemembe, amikor véletlenül összefutottunk az utcán. A közös barátaink közül sokan Gábor mellé álltak – talán mert könnyebb volt őt választani, mint engem és a fájdalmamat.

Egy idő után elkezdtem írni egy naplót. Leírtam minden dühömet, csalódottságomat és félelmemet. Írás közben lassan rájöttem: nem vagyok hibás azért, ami történt. Nem én árultam el senkit.

Egy vasárnap reggel Anna odajött hozzám: – Anya, menjünk el sétálni a Duna-partra! Ott ültem velük a vízparton, néztem ahogy kavicsokat dobálnak a folyóba, és először éreztem valami halvány reményt.

Azóta sok minden változott. Megtanultam egyedül élni. Megtanultam újra bízni magamban – még ha másokban nem is mindig tudok többé. A lányok lassan elfogadták az új helyzetet. Néha még mindig fáj, ha meglátom Gábort és Zsuzsát együtt valahol Budapesten.

De már nem haragszom annyira. Talán egyszer majd képes leszek megbocsátani nekik – vagy legalábbis elengedni azt a haragot, ami majdnem felemésztett.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni mindent egy ilyen árulás után? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok megbocsátani annak, aki mindent elvett tőletek?