„Anyu, hazajöhetek pár hétre?” – Egy anya és lánya közös menedéke a családi viharokban
– Anyu, hazajöhetek pár hétre? – Paulina hangja remegett a telefonban, mintha minden erejét összeszedte volna, hogy kimondja ezt a mondatot. A konyhapultnál álltam, kezemben a kávésbögre, és abban a pillanatban minden megállt körülöttem. A szívem hevesen vert, egyszerre éreztem örömöt és aggodalmat. Tudtam, hogy valami nagy baj van.
– Persze, kicsim. Mindig hazajöhetsz – válaszoltam gyorsan, de a hangom elcsuklott. Paulina sosem kérte ezt korábban. Azóta, hogy öt éve férjhez ment Gáborhoz, ritkán jött haza hosszabb időre. Mindig azt mondta, jól van, boldog, csak sok a munka. Most viszont valami összetört benne.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a saját fiatal éveim: amikor én is menekültem az anyámhoz, miután apáddal összevesztünk. Vajon most én is ugyanazokat a hibákat követtem el Paulinával? Vagy csak az élet ismétli önmagát?
Másnap délután megérkezett. A kapuban állt két bőrönddel, arca sápadt volt, szemei karikásak. Megöleltem, és éreztem, ahogy remeg a teste.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
– Nem akarok most beszélni róla – suttogta. – Csak hadd legyek itt egy kicsit.
Napokig csak létezett mellettem. Reggelente együtt ittuk a kávét, néha elmosolyodott egy-egy régi történeten, de aztán újra magába zárkózott. Próbáltam nem faggatni, de minden mozdulatában ott volt a fájdalom.
Egy este vacsora közben végre megszólalt:
– Anyu… szerinted lehet újrakezdeni harminc fölött? Vagy már minden eldőlt?
Letettem a villát. – Sosem késő újrakezdeni. Én is megtettem, amikor apáddal elváltunk. Tudod, mennyire féltem? De te voltál az oka annak, hogy nem adtam fel.
Paulina szeme megtelt könnyel. – Gábor… megcsalt. És én azt hittem, mindent jól csinálok. Hogy ha elég türelmes vagyok, ha mindent elviselek… De most úgy érzem, semmit sem ér az egész.
A szívem összeszorult. Láttam magamat benne: ugyanaz a naiv hit a szerelemben, ugyanaz a csalódás. Meg akartam védeni őt mindentől, de tudtam, hogy ezt a fájdalmat neki kell feldolgoznia.
– Nem te vagy a hibás – mondtam halkan. – Néha az emberek egyszerűen csak rossz döntéseket hoznak. És néha azok is, akiket szeretünk.
A következő hetekben lassan visszatért az élet Paulinába. Segített nekem a kertben, együtt főztünk lecsót és rakott krumplit, ahogy régen. Néha nevetett is – igazi, felszabadult nevetéssel –, de aztán hirtelen elkomorult.
Egyik este váratlanul megjelent Gábor az ajtóban. Paulina azonnal megmerevedett.
– Beszélni akarok veled – mondta Gábor bűnbánó arccal.
– Nincs miről beszélnünk – vágta rá Paulina keményen.
– Kérlek… csak öt percet adj! – könyörgött Gábor.
Paulina rám nézett segítségért. Éreztem, hogy most döntenie kell: visszanéz-e a múltba vagy tovább lép.
– Menj el! – mondta végül remegő hangon. – Most magamra kell találnom.
Gábor lehajtott fejjel távozott. Én pedig büszke voltam Paulinára: végre kiállt magáért.
Aznap este sokáig beszélgettünk. Paulina először mesélt részletesen arról, hogyan távolodtak el egymástól Gáborral; hogyan próbált megfelelni mindenkinek – neki is, nekem is –, miközben saját magát teljesen elvesztette.
– Mindig azt akartam, hogy büszke legyél rám – mondta halkan.
– Én mindig büszke voltam rád – válaszoltam könnyes szemmel. – Nem azért, mert tökéletes vagy, hanem mert mersz újrakezdeni.
A következő napokban Paulina elkezdett állásokat nézegetni Budapesten. Először félve beszélt róla, aztán egyre lelkesebben tervezgette az új életét. Lassan visszatért belé az önbizalom.
Egy vasárnap reggel együtt sétáltunk a Duna-parton. A napfény játszott a vízen, Paulina arca kisimult volt.
– Anyu… szerinted valaha újra bízni fogok valakiben? – kérdezte halkan.
Megfogtam a kezét. – Idő kell hozzá. De hidd el, képes vagy rá.
Most itt ülök az üres lakásban; Paulina már beköltözött az új albérletébe. Néha még mindig aggódom érte, de tudom: erősebb lett attól, amin keresztülmentünk együtt.
Vajon tényleg képesek vagyunk-e tanulni a múlt hibáiból? Vagy örökké cipelni fogjuk magunkkal azokat az árnyakat? Ti mit gondoltok erről?