Amikor a szerepek megfordulnak: Egy apai GYES, ami mindent megváltoztatott

– Már megint elfelejtetted elhozni a tejpépet! – csattant fel Kata, miközben a konyhapulton könyökölt, arcán fáradt düh vibrált. A kisfiunk, Bence, épp a járókában sírt, én pedig bénultan álltam a hűtő előtt, kezemben egy üres tejfölös dobozzal.

– Bocsánat, Kata, tényleg… Egyszerűen kiment a fejemből – motyogtam, de tudtam, hogy ez már nem az első alkalom. Az utóbbi hetekben minden napom ilyen apró kudarcokból állt: elfelejtett pelenka, kifogyott popsitörlő, lemaradt orvosi időpont. Amikor néhány hónapja úgy döntöttünk, hogy én maradok otthon Bencével, azt hittem, könnyű lesz. Végül is csak egy gyerek, gondoltam. De mostanra már minden reggel úgy ébredtem, mintha egy végtelen harcmezőre indulnék.

Kata az utóbbi időben egyre többször sírt. Azt mondta, nem bírja tovább a bezártságot, a monotonitást, azt, hogy minden nap ugyanaz. Egy este aztán kibukott belőle: – Laci, kérlek… csak egy hónapra cseréljünk! Menj vissza dolgozni, én meg próbálok valami mást csinálni. Nem bírom tovább ezt az egészet.

Akkor még hősnek éreztem magam. Azt gondoltam, majd én megmutatom: lehet ezt jól is csinálni. Az első napokban még viccelődtem is a játszótéren: – Apuka vagyok GYES-en! – mondtam a többi anyukának. Ők mosolyogtak, de valahogy mindig kívülállónak éreztem magam. Nem tudtam bekapcsolódni a beszélgetéseikbe, nem értettem a babakocsis pletykákat.

Otthon Bence folyton nyűgös volt. Hiába próbáltam játszani vele, mindig Katát kereste. Éjszakánként órákig sírt, én pedig egyre feszültebb lettem. Egyik este már majdnem rákiabáltam – aztán megláttam magam a tükörben: vörös szemekkel, összeszorított fogakkal álltam ott, mint egy idegen.

Kata eközben újra dolgozni kezdett részmunkaidőben. Láttam rajta, hogy felszabadultabb lett – de amikor hazaért, mindig kritizált valamit: miért nincs elmosogatva? Miért nincs rend? Miért sír Bence? Egyre többször veszekedtünk. Egy este aztán kiabálni kezdtem:

– Te sem csináltad jobban! Most legalább látod, milyen nehéz ez!

Kata csak nézett rám könnyes szemmel:

– Én sosem mondtam, hogy könnyű… Csak azt akartam, hogy megértsd.

Aznap este külön aludtunk. Bence is nyugtalan volt egész éjjel. Másnap reggel úgy éreztem magam, mintha valami végérvényesen eltört volna bennünk.

A következő hetekben próbáltam jobban odafigyelni mindenre: listát írtam a bevásárláshoz, időzítőt állítottam be az etetésekhez. De valahogy sosem sikerült minden tökéletesen. Egyik délután Bence belázasodott. Pánikba estem: Kata dolgozott, én pedig ott álltam egy síró gyerekkel és fogalmam sem volt, mit tegyek. Felhívtam anyámat:

– Anya… mit csináljak? – kérdeztem kétségbeesetten.

Ő csak annyit mondott:

– Laci, minden szülő hibázik néha. Ne ostorozd magad.

De én nem tudtam elengedni a bűntudatot. Amikor Kata hazaért és meglátta Bencét lázasan az ölemben, először rám nézett dühösen – aztán egyszer csak leült mellénk és sírni kezdett.

– Sajnálom – mondta halkan –, azt hittem, ha te csinálod majd helyettem, minden jobb lesz… De lehet, hogy csak menekülni akartam.

Akkor először beszélgettünk őszintén arról, mennyire nehéz mindkettőnknek. Hogy egyikünk sem tökéletes szülő vagy házastárs. Hogy néha csak túl akarjuk élni a napokat.

Azóta eltelt pár hónap. Visszacseréltük a szerepeket: Kata újra otthon van Bencével, én pedig dolgozom – de most már másképp nézek rájuk. Tudom, mennyi erő kell ehhez az élethez. És tudom azt is: nem elég csak jó szándékból cselekedni. Néha az empátia többet ér minden hősiességnél.

Vajon hányan vagyunk még így? Hány családban dúlnak csendes harcok a meg nem értés miatt? És vajon tényleg elég-e néha csak annyi: „megpróbáltam”? Várom a ti történeteiteket is…