„Annyi gyereket vállalok, amennyit akarok!” – Egy család széthullásának története

– Elég volt! – csattant fel Dóra hangja, miközben a vasárnapi húsleves gőze még ott kavargott a levegőben. Anyám kezében megállt a kanál, apám szemöldöke összerándult. A családi asztalnál mindenki dermedten nézett rá, mintha valami szentségtörést követett volna el.

– Dóra, csak aggódunk érted – próbálta anyám halkan, de Dóra már nem hallgatott rá. – Nem kell aggódni! Annyi gyereket vállalok, amennyit akarok! Ez az én életem! – kiáltotta, és a hangja visszhangzott a régi pesti lakás falai között.

Én ott ültem mellette, és éreztem, ahogy a feszültség lassan szétfeszíti a családunkat. Dóra már három gyereket nevelt egyedül, mi pedig – főleg anyám és én – egyre többször szóvá tettük neki, hogy talán nem kéne még egy babát vállalnia. A lakás kicsi volt, a pénz kevés, az apák meg rendre eltűntek az életéből. De Dóra hajthatatlan volt.

– Nem értitek? Nekem ők jelentik az életet! – nézett ránk könnyes szemmel. – Ti mindig csak azt nézitek, miért ne… Miért nem lehet egyszerűen örülni nekik?

Apám ekkor felállt az asztaltól. – Elég ebből. Ha nem hallgatsz ránk, akkor ne várd el, hogy segítsünk! – mondta ridegen. Dóra csak vállat vont.

– Nem is kérek semmit tőletek. Csak hagyjatok békén!

Aznap este mindenki külön szobába vonult. A lakásban csend volt, csak Dóra legkisebbje sírt halkan a másik szobában. Én sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg túl messzire mentünk? Vagy Dóra az, aki nem látja be, hogy felelőtlenség újabb gyereket vállalni?

A következő hetekben egyre kevesebbet beszéltünk. Anyám napokig sírt, apám dühösen csapkodta az ajtókat. Én próbáltam közvetíteni, de Dóra minden üzenetemre csak annyit válaszolt: „Ez az én döntésem.”

Egyik este átmentem hozzá. A lakásban játékok hevertek szanaszét, a konyhában mosatlan edények tornyosultak. Dóra fáradtan ült az asztalnál, karján a legkisebb.

– Dóri… – kezdtem halkan. – Mi csak segíteni akarunk.

– Segíteni? – nézett rám keserűen. – Vagy inkább irányítani? Tudod, milyen érzés minden nap azt hallgatni, hogy rosszul csinálom?

– Nem ezt mondjuk… Csak aggódunk érted. Egyedül vagy három gyerekkel… És most még egy baba?

– Igen! Mert nekem ők adják az értelmet az életemnek! – fakadt ki újra. – Te sosem értetted ezt. Neked mindig fontosabb volt a karriered meg a saját életed.

Nem tudtam mit mondani. Talán igaza volt. Én mindig menekültem a családi kötöttségek elől, ő pedig mindenáron családot akart.

A következő hónapokban egyre ritkábban találkoztunk. Anyámék is elhidegültek tőle. A karácsonyi vacsorán Dóra már nem volt ott. A gyerekeket sem láttuk hónapokig.

Aztán egy nap hírt kaptam: Dóra kórházba került koraszüléssel. Rohantam hozzá, de amikor meglátott, csak ennyit mondott:

– Most már tényleg hagyjatok békén.

Ott ültem a kórházi folyosón, és először éreztem igazán: elveszítettük egymást. A családunk darabokra hullott.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: hol rontottuk el? Túl sokat akartunk beleszólni? Vagy tényleg felelőtlenség volt újabb gyereket vállalnia? Vajon lehet még visszaút ebből a szakadékból?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egymásnak ennyi fájdalom után?