Két Tűz Között: Egy Anya Harca a Fia Szeretetéért – Meddig Tart a Gondoskodás?

– Miért nem eszel, Gergő? Nem ízlik a húsleves? – kérdeztem, miközben remegő kézzel kanalaztam a saját adagomat. Az asztalnál csend ült, csak az evőeszközök halk csörgése törte meg a vasárnapi ebéd megszokott hangulatát. Gergő a tányérját bámulta, mintha ott keresné a választ, de végül csak vállat vont.

– Finom, anya, csak nem vagyok éhes – mondta halkan.

Marta, a menye, oldalra pillantott rá, majd rám. A tekintetében ott volt az a kimondatlan vád: „Miért kell mindig mindent túlaggódni?” De én nem tudtam másképp. Amióta Gergő elvette Martát, mintha valami láthatatlan fal nőtt volna közénk. Minden vasárnap próbáltam visszahozni azt a régi közelséget, amikor még csak mi ketten voltunk – apa már rég nincs velünk –, de most már mindig ott ült köztünk Marta is. És én nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e neki vagy haragudjak rá.

Az első hónapokban még próbáltam barátságos lenni. Sütöttem Martának almás pitét, amit Gergő gyerekkora óta imádott. De Marta sosem evett belőle sokat, csak udvariasan mosolygott: „Köszönöm, Ilona néni, nagyon finom.” Aztán Gergő is egyre kevesebbet evett belőle. Egy este aztán véletlenül meghallottam őket beszélgetni a konyhában:

– Nem akarom megbántani anyádat, de nem kell minden hétvégén ott lennünk. Szeretnék néha csak kettesben lenni veled – mondta Marta.

– Tudom, de anya egyedül van… – válaszolta Gergő bizonytalanul.

Akkor először éreztem azt a szorító félelmet: mi lesz, ha egyszer tényleg nem jönnek többé? Mi marad nekem akkor?

Ettől kezdve minden apró dolog jelentőségteljes lett. Ha Marta hozott egy új salátát az ebédhez, úgy éreztem, mintha versenyeznénk. Ha Gergő elfelejtett felhívni egy napig, biztos voltam benne, hogy Marta beszélte le róla. Egyre többször szóltam be Martának apróságok miatt:

– Tudod, Gergő mindig szerette a házi lekvárt reggelire. Nem baj, ha veszel boltit, de azért… – kezdtem egyszer.

– Persze, Ilona néni – mosolygott Marta feszülten.

Gergő ilyenkor csak lesütötte a szemét. Egyre ritkábban nevettünk együtt. A lakásban is mintha megváltozott volna a levegő: hidegebb lett.

Egyik este Gergő felhívott.

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte csendesen.

– Persze, gyere át bármikor – válaszoltam gyorsan.

Amikor megérkezett, láttam rajta az idegességet. Leült velem szemben az asztalhoz.

– Anya… Szeretném, ha megértenéd: Marta fontos nekem. Szeretném, ha jól kijönnétek egymással. Néha úgy érzem, mintha versenyeznél vele… – mondta halkan.

A szívem összeszorult. Hát tényleg ezt gondolja rólam? Hogy én csak versenyzek? Hiszen mindent érte tettem! Felneveltem egyedül, dolgoztam két műszakban, hogy mindene meglegyen. Most pedig egy idegen nő miatt háttérbe szorulok?

– Én csak aggódom érted – suttogtam.

– Tudom. De kérlek… próbáld elfogadni Martát is – mondta Gergő.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban és újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Vajon tényleg túl messzire mentem? Hol van az a határ, ahol az anyai szeretet már inkább önzés?

A következő vasárnap másképp próbáltam viselkedni. Megdicsértem Marta salátáját – őszintén –, és nem szóltam bele mindenbe. De belül folyamatosan küzdöttem magammal: mi lesz velem, ha Gergő tényleg eltávolodik? Ki marad nekem?

Egy nap aztán Marta keresett meg egyedül.

– Ilona néni… Tudom, hogy nehéz ez magának is. Én sem akarom elvenni Gergőt magától. Csak szeretném, ha elfogadna engem is családtagnak – mondta csendesen.

Akkor először láttam benne nem riválist, hanem egy másik nőt, aki ugyanúgy szereti Gergőt. Leültem vele beszélgetni. Elmesélte a saját félelmeit: hogy sosem lesz elég jó nekem; hogy fél attól, Gergő egyszer választani kényszerül majd köztem és közte.

Aznap este sokáig sírtam. Rájöttem: talán tényleg túl messzire mentem. Talán az én félelmem miatt szenved mindenki ebben a családban.

Most itt ülök az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet úgy szeretni valakit, hogy közben nem akarjuk birtokolni? Hol van az a határ anyai gondoskodás és önzés között? Ti mit tennétek a helyemben?