Véletlenül megtaláltam anyám végrendeletét – és kidobtam őt a házamból: „Pakolj, elköltözöl!”

– Ezt nem hiszem el… – motyogtam magam elé, miközben remegő kézzel tartottam a sárga borítékot. A nappali asztalán hevert, mintha csak véletlenül csúszott volna ki a fiókból, amikor keresgéltem a régi családi fotók között. A borítékon anyám kézírása: „Végrendelet – csak halálom után felbontani!”

A szívem hevesen vert. Nem tudtam ellenállni. Kinyitottam.

A sorokat olvasva először értetlenség, aztán düh öntött el. A lakásom, ahol anyám már másfél éve velem élt, egy fillért sem hagy rám. A régi balatoni nyaraló, amit együtt újítottunk fel, a húgomé lesz. A megtakarítások – amiket közösen gyűjtöttünk, amikor apám meghalt – az öcsémé. Nekem? Egy doboz régi levelet és apám karóráját.

– Ez most komoly? – kérdeztem hangosan, mintha anyám ott állt volna mellettem.

Aznap este, amikor hazaért, már nem tudtam visszafogni magam. Az előszobában vártam rá.

– Anya, beszélnünk kell! – szóltam rá keményen.

– Mi történt, fiam? – kérdezte ijedten, kezében a szatyorral, amiben a gyógyszerei voltak.

– Megtaláltam a végrendeletedet. És tudod mit? Pakolj össze. Elég volt. Elköltözöl innen! – kiabáltam, hangom visszhangzott a csendes lakásban.

Anyám arca elsápadt. Egy pillanatra azt hittem, elájul.

– Marci… ezt nem gondolhatod komolyan… – suttogta.

– Dehogynem! Hogy tehetted ezt velem? Hogy gondolod, hogy mindent a testvéreimnek adsz? Hát én mi vagyok neked? Egy cseléd? Egy hotelszoba?

– Fiam… nem érted…

– Nem akarok semmit hallani! – vágtam közbe. – Holnap estig legyen üres a szobád!

Aznap éjjel nem aludtam. Anyám sírását hallottam a fal túloldaláról. De a dühöm erősebb volt minden sajnálatnál.

Másnap reggel csendben pakolt. A húgomat hívta fel, hogy jöjjön érte. Amikor elment, csak ennyit mondott:

– Remélem, egyszer megérted majd…

Napokig nem beszéltünk. A lakás üres lett, hideg és idegen. A barátnőm, Zsófi próbált vigasztalni.

– Marci, biztos vagy benne, hogy jól döntöttél? Anyukád mindig melletted állt…

– Nem érdekel! – csattantam fel. – Ha neki nem számítok, nekem se számít ő!

De ahogy teltek a napok, egyre inkább mardosott a bűntudat. Elővettem a dobozt, amit rám hagyott. Benne voltak a gyerekkori rajzaim, levelek apámtól, fényképek rólam és anyáról – ahogy együtt sütünk karácsonykor, ahogy apám temetésén átöleljük egymást.

Aztán egy levél: „Drága Marci! Tudom, hogy sosem volt könnyű köztünk. Te mindig erős voltál, önálló, sosem kértél semmit. A testvéreid viszont elveszettek nélkülem. Neked adom azt, ami igazán fontos: az emlékeket és apád karóráját. Remélem, egyszer megérted.”

A könnyeim potyogtak a papírra.

Egy hét múlva felhívtam anyámat.

– Anya… beszélhetnénk?

– Marci… – hallottam a hangján, hogy sírva fakadna bármelyik pillanatban.

– Sajnálom… butaságot csináltam…

– Fiam… én csak jót akartam…

Elmentem hozzá Zuglóba, ahol most a húgommal lakott egy szűkös panelban. Amikor megláttam az apró szobában ülni egyedül, összeszorult a szívem.

– Anya… bocsáss meg…

Átöleltük egymást hosszasan.

De a család többi része már nem volt ilyen megbocsátó. Az öcsémmel hónapokig nem beszéltem. A húgom is csak hidegen szólt hozzám az ünnepeken.

A családi ebédek feszültek lettek. Mindenki kerülte a témát – de mindenki tudta, mi történt.

Egy év telt el így. Anyám egészsége romlott. Egyik este hívott Zsófi:

– Marci, anyukád kórházban van. Infarktus gyanúja.

A kórházi folyosón ülve végiggondoltam mindent: miért fontosabb nekünk az örökség, mint az élő ember? Miért bántjuk azt, akit szeretünk?

Anyám túlélte az infarktust. Amikor magához tért, csak annyit mondott:

– Fiam… ne haragudj magadra… én már megbocsátottam.

Most újra együtt élünk – de már semmi sem olyan, mint régen. A testvéreimmel még mindig feszült a viszonyom. Anyám csendesebb lett, törékenyebb.

Sokszor ülök mellette esténként és nézem apám karóráját a kezemen. Arra gondolok: vajon tényleg ennyit ér egy család? Egy lakás? Egy nyaraló? Vagy csak az számít igazán, hogy ki marad melletted akkor is, amikor mindenki más hátat fordít?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?