Anyám adóssága, az én börtönöm: Egy örökség, amit sosem választottam
– Eszter, kérlek, csak ezt az egy csekket fizesd be helyettem! – Anyám hangja remegett a telefonban, mintha a világ sorsa múlna rajta. A konyhaasztalnál ültem, előttem egy halom számla, amiket már hetek óta kerülgettem. A lakásban csend volt, csak a hűtő zümmögése törte meg a gondolataimat.
– Anya, nem tudom… már így is minden hónapban mínuszban vagyok – válaszoltam halkan, de a hangom keményebb volt, mint szerettem volna.
– Tudom, kislányom, de most tényleg bajban vagyok. A villanyt kikapcsolják, ha nem fizetem be. Esküszöm, ez az utolsó alkalom! – könyörgött.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajnáltam. De már nem tudtam eldönteni, hogy a sajnálat vagy a harag erősebb bennem. Gyerekkoromban is mindig így volt: anyám, Julianna, mindig mindent megígért, aztán sosem tartotta be. Azt mondta, majd lesz pénz új cipőre, majd lesz pénz osztálykirándulásra – de sosem lett. Mindig csak a remény maradt és a szégyen.
Most harmincévesen ugyanazokat a köröket futottam vele. Ő még mindig úgy élt, mintha minden rendben lenne: új ruhák a turkálóból, kávézások a barátnőkkel, miközben a lakbérrel hónapokat csúszott. Én pedig minden hónapban próbáltam megmenteni őt – és magamat is.
A barátaim már rég nem értették, miért csinálom ezt. – Eszter, te nem vagy felelős az anyád hibáiért! – mondta egyszer Zsófi, amikor sírva hívtam fel egy újabb elutasított banki levél után. – De hát ki más segítene neki? – kérdeztem vissza kétségbeesetten.
Az apám régen elhagyott minket. Nem is emlékszem rá igazán. Anyám mindig azt mondta: „Mi ketten vagyunk egymásnak.” De egy idő után rájöttem, hogy ez inkább azt jelentette: „Te vagy az én biztosítékom.”
Aznap este mégis befizettem azt a csekket. Aztán ültem a sötét szobában és azon gondolkodtam: meddig lehet ezt csinálni? Meddig tartozom még neki? Hol van az a pont, amikor már nem az ő életét kell élnem?
Másnap reggel anyám hívott: – Köszönöm, kislányom! Tudtam, hogy számíthatok rád! – A hangjában ott volt az öröm és a megkönnyebbülés – de én csak ürességet éreztem.
A munkahelyemen is kezdett látszani rajtam a fáradtság. A főnököm, Gábor odahívott magához: – Eszter, minden rendben van otthon? Mostanában mintha máshol járnál fejben.
– Igen… csak egy kis családi gond – motyogtam.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan cipelik magukkal szüleik hibáit? Hányan érzik azt, hogy sosem lehetnek elég jók?
Egyik este aztán váratlanul becsöngetett hozzám anyám. Az arca sápadt volt, a szemei karikásak. Leült az ágyam szélére.
– Eszter… baj van. Most tényleg nagy baj van. Felmondtak nekem a munkahelyemen. Nem tudom, mi lesz velem.
Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Már megint. Mindig ugyanaz a történet.
– Anya… én sem bírom már tovább. Nem tudok többet segíteni. Saját életem sincs – tört ki belőlem.
Anyám először döbbenten nézett rám, aztán sírni kezdett.
– Tudom… mindent elrontottam. De te vagy az egyetlen családom…
A könnyei láttán összezavarodtam. Egyszerre akartam átölelni és elmenekülni előle.
Aznap este sokáig beszélgettünk. Anyám végre elmondta: mindig félt egyedül maradni. Hogy sosem tanulta meg igazán felelősséget vállalni. Hogy tőlem várta a megváltást.
Én pedig rájöttem: egész életemben próbáltam megmenteni őt – de közben magamat veszítettem el.
Nem tudom, mi lesz holnap. Nem tudom, képes leszek-e végleg nemet mondani neki. De most először érzem: jogom van saját élethez.
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel azokért a terhekért, amiket nem mi választottunk?