Elváltam, de mégis őt hívtam: Egy csepegő csap és egy régi fénykép mindent megváltoztatott

– Miért pont most? – kérdeztem magamtól, miközben a konyhapultnak támaszkodva néztem, ahogy a víz csepeg a rozsdás csapból. A harmadik próbálkozás után is csak rosszabb lett. A szerszámkészletem egy törött csavarhúzóból és egy rozsdás fogóból állt, és már a YouTube-videók sem segítettek. A lakásban csend volt, csak a csap egyhangú csepegése töltötte be a teret.

A telefonomat bámultam. Ott volt az ő neve: Gábor. Volt férjem. Már hónapok óta nem beszéltünk igazán, csak néhány üzenet a közös ügyek miatt. De most… most tényleg nem volt más választásom. Mély levegőt vettem, és tárcsáztam.

– Szia, Gábor. Ne haragudj, hogy zavarlak… – kezdtem bizonytalanul.

– Mi történt? – kérdezte röviden, de nem volt benne harag.

– A csap… megint csöpög. Próbáltam megcsinálni, de… – elakadtam.

– Ott vagyok húsz perc múlva – mondta, és letette.

A húsz perc alatt végig azon gondolkodtam, vajon jó ötlet volt-e felhívni. Vajon mit gondol rólam? Hogy még mindig képtelen vagyok egyedül boldogulni? Vagy csak örül, hogy végre szükségem van rá?

Amikor megérkezett, nem hozott magával semmilyen szerszámosládát. Csak egy barna borítékot szorongatott a kezében.

– Hol a csap? – kérdezte halkan.

– A konyhában – mutattam az utat.

De mielőtt elindult volna, letette a borítékot az asztalra.

– Előbb ezt nézd meg – mondta.

Kihúztam a borítékból egy régi fényképet. Mi voltunk rajta: én, Gábor és a lányunk, Zsófi, még kicsiként, egy balatoni nyaraláson. Mindannyian mosolyogtunk. A kép sarka már megkopott.

– Emlékszel erre? – kérdezte Gábor halkan.

– Persze – feleltem rekedten. – Akkor még minden egyszerűnek tűnt.

– Mi történt velünk? – nézett rám komolyan.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, kezemben a képpel, és éreztem, ahogy a múlt súlya rám nehezedik. Az emlékek egyszerre törtek rám: az első közös lakásunk panelban Újpesten, az éjszakai beszélgetések a gyerekszoba ajtajában, amikor Zsófi beteg volt… és aztán a veszekedések, az elhidegülés, az üres tekintetek.

– Nem tudom – suttogtam végül. – Talán túl sokat vártunk egymástól. Vagy túl keveset adtunk.

Gábor leült velem szemben. Nem szólt semmit egy darabig.

– Tudod… amikor elköltöztem, azt hittem, könnyebb lesz neked is, nekem is. De most… amikor hívtál… azt éreztem, hogy talán mégsem vagyunk teljesen idegenek egymásnak.

A könnyeim kicsordultak. Utáltam magam ezért a gyengeségért, de nem tudtam visszatartani.

– Nem vagyok erős – mondtam halkan. – Próbálok az lenni Zsófi miatt is. De néha úgy érzem, minden szétesik körülöttem.

Gábor közelebb húzta a széket.

– Sosem mondtad ezt nekem – jegyezte meg csendesen.

– Te sem mondtad soha, hogy félsz egyedül maradni – vágtam vissza keserűen.

Csend lett köztünk. A csap tovább csepegett.

– Megjavítsam? – kérdezte végül Gábor.

Bólintottam. Felállt, és végre elővette a szerszámokat a kabátja zsebéből. Néhány perc alatt megszerelte a csapot. Én közben csak ültem az asztalnál, és néztem azt a régi fényképet.

Amikor végzett, visszaült mellém.

– Szeretném többször látni Zsófit – mondta halkan. – És… ha neked is jól esne néha beszélgetni… csak szólj.

Nem tudtam mit válaszolni. Csak bólintottam.

Aznap este sokáig ültem még a konyhában. Néztem a javított csapot, hallgattam a csendet. Eszembe jutott minden veszekedésünk, minden kimondatlan szó és minden elvesztegetett pillanat.

Másnap reggel Zsófi rám nézett reggeli közben:

– Anya, miért sírtál tegnap?

Mosolyogva megsimogattam a haját.

– Néha jó sírni is – mondtam neki. – Mert utána könnyebb lesz minden.

De vajon tényleg könnyebb lesz? Vagy csak megtanuljuk elviselni azt, amit nem tudunk megváltoztatni?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újra bízni abban, akit egyszer már elvesztettünk?