Egy idegen lett az apám, amikor a vér szerinti elhagyott – Egy magyar család története a szeretet és megbocsátás útján

– Anyu, mikor jön haza az apu? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a linóleum repedéseit bámultam. Anyám keze megállt a mosogatásban. Egy pillanatig csak a víz csöpögését lehetett hallani, aztán felsóhajtott. – Nem tudom, Peti. Talán ma sem.

Akkor voltam tízéves, és már hónapok óta éreztem, hogy valami végleg megváltozott. A panelház negyedik emeletén laktunk Zuglóban, ahol minden fal vékony volt, minden veszekedés áthallatszott a szomszédokhoz. Apám egyre ritkábban jött haza, és ha mégis, akkor is csak kiabált vagy csöndben ült a tévé előtt, sörrel a kezében. Anyám szeme alatt sötét karikák húzódtak, de mindig próbált mosolyogni rám.

Egyik este aztán nem jött haza. Másnap sem. Harmadnap anyám csak annyit mondott: – Apád elment. Nem tudom, visszajön-e.

Az első napokban vártam. Minden kulcscsörgésre összerezzentem. Aztán lassan rájöttem: már nem lesz ugyanaz. Anyám próbált erős lenni, de esténként hallottam, ahogy sír a fürdőszobában. A nagymamám néha átjött, főzött nekünk levest, de ő is csak fejcsóválva mondogatta: – Ez a mai világ… A férfiak már nem azok, akik régen voltak.

Aztán jött a pénztelenség. Anyám két műszakban dolgozott egy közeli Sparban, néha még takarítani is eljárt. Én próbáltam jó gyerek lenni: magamra vettem az iskolai gondokat, nem panaszkodtam, ha kinőttem a cipőmet vagy ha csak párizsis kenyér jutott vacsorára. De belül haragudtam – apámra, anyámra, az egész világra.

Egy év telt el így. Egyik délután anyám hazahozott valakit. Egy magas, kicsit kopaszodó férfit, aki idegesen mosolygott rám.
– Szia, Peti! Gábor vagyok – mondta.
– Szia – feleltem ridegen.
Anyám próbált oldani: – Gábor kollégám a boltból. Segített hazacipelni a szatyrokat.

De Gábor nem tűnt el másnap sem. Egyre többször jött át: hozott nekem Túró Rudit, segített leckét írni, néha együtt néztük a Fradi meccset a tévében. Eleinte utáltam őt. Idegen volt. Nem az apám! De Gábor türelmes volt. Nem akart apám helyébe lépni – csak ott volt.

Egy este anyám összeveszett velem:
– Miért vagy ilyen goromba Gáborral? Ő csak segíteni akar!
– Nekem nem kell új apa! – kiabáltam vissza.
Anyám sírva fakadt. – Én sem akartam ezt az egészet! De valahogy túl kell élnünk!

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Hallottam, ahogy Gábor csendben beszélget anyámmal a konyhában:
– Ne haragudj rá, Zsuzsa. Nehéz ez neki is.
– Tudom… Csak félek, hogy sosem fogja elfogadni.

A következő hetekben Gábor nem erőltette magát rám. De amikor biciklit kellett szerelni vagy matek házit írni, mindig ott volt. Egy nap együtt mentünk le a játszótérre focizni. A többi gyerek kérdezte:
– Ő az apád?
– Nem… vagyis… nem tudom – hebegtem.
Gábor csak rám mosolygott: – Lehetek csak Gábor is.

Lassan változott minden. Anyám újra nevetett néha. Gábor hétvégente főzött nekünk paprikás krumplit vagy gulyáslevest – igazi magyarosat, nem olyat, mint amit apám csinált néha részegen. Együtt mentünk piacra, ahol Gábor mindig alkudozott a kofákkal:
– Ennyiért? Ugyan már! Legalább egy csokor petrezselymet adj hozzá!

Aztán jött az első karácsony Gáborral. Féltem tőle – hiányzott apám, de közben dühös is voltam rá. Az ünnepi vacsoránál csend lett:
– Peti – szólt Gábor –, tudom, hogy nem vagyok az apád. Nem is akarom elvenni tőled az emlékeit. De ha egyszer úgy érzed… szívesen lennék az.
Anyám sírt. Én csak bólintottam.

Az évek teltek. Apám sosem jelentkezett többé. Néha hallottam róla: új családja lett valahol vidéken, állítólag egy másik nővel él és van két kisfia is. Egyszer találkoztam vele véletlenül a Blahán – rám sem ismert.

Gábor viszont ott volt minden fontos pillanatban: ballagásomon virágot hozott anyámnak; amikor először szerelmes lettem egy lányba (Katinak hívták), ő adott tanácsot:
– Fiam, ne légy túl rámenős! A lányok szeretik az udvariasságot.

Tizenhat évesen egyszer összevesztem vele:
– Te nem vagy az apám! Ne szólj bele!
Gábor csak annyit mondott: – Igazad van. De szeretlek úgyis.
Ez jobban fájt bárminél.

Aztán jött az érettségi, majd felvettek az ELTE-re magyar szakra. Anyám büszke volt; Gábor is könnyes szemmel ölelt meg:
– Látod? Megcsináltad!

Az egyetemen már másképp láttam mindent. Rájöttem: nem attól lesz valaki apa, hogy vér szerint hozzád tartozik. Hanem attól, hogy ott van melletted akkor is, amikor leginkább szükséged van rá.

Most harmincnégy éves vagyok. Van egy feleségem (Eszter), két kisfiam (Marci és Bence). Gábor nagypapa lett – Marci első szava is „Gabi” volt.

Apám? Egyszer felhívott Facebookon keresztül:
– Szia Peti! Rég beszéltünk…
Nem tudtam mit mondani neki. Már nem haragszom rá – csak idegen lett számomra.

Anyám és Gábor most vidéken élnek egy kis házban Kiskunlacházán; kertjük van és tyúkjaik. Minden hétvégén megyünk hozzájuk: Eszter pogácsát süt, Gábor Marcinak tanítja a fűnyírást.

Néha elgondolkodom: mi lett volna belőlem Gábor nélkül? Vajon képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik elhagytak minket? Vagy inkább azokhoz kötődünk igazán, akik mellettünk maradtak?

Ti mit gondoltok: lehet-e egy idegenből igazi családtag? Vagy a vér kötelez mindennél jobban?