Szerelem a legrosszabbkor – Egy magyar lány története a betegség, magány és csalódás árnyékában

– Anya, ne halj meg! – suttogtam a sötét szobában, miközben az ablakon túl a panelházak között szitált az eső. A konyhából beszűrődött a hűtő monoton zúgása, de anyám légzése egyre halkabb volt. A keze hideg volt, mint a márvány. – Zsófi… – nyögte halkan. – Ne aggódj… erős vagy… – Próbáltam mosolyogni, de a könnyek végigfolytak az arcomon.

A nevem Zsófia, tizenhét éves vagyok, és Újpesten lakom egy kétszobás panelban. Apám évekkel ezelőtt lelépett egy másik nővel, nagymamám vidéken él, és csak néha hív fel, hogy „tartod-e még magad, kislányom?”. Anyám, Márta, mindig is kemény nő volt, de most már csak árnyéka önmagának. Rákos. Ezt a szót sosem mondtuk ki hangosan otthon.

Aznap este is úgy indult minden, mint mindig: főztem egy kis levest anyának, aztán próbáltam tanulni a matek érettségire. Közben Gergő írt Messengeren: „Gyere le a játszótérre!”. Ő volt az egyetlen fény az életemben – legalábbis azt hittem.

– Anya, lemegyek egy kicsit Gergőhöz. Ha kell valami, hívj! – szóltam be a szobába.
– Menj csak… – suttogta Márta.

A játszótéren Gergő már ott várt a padon. Sötétkék dzsekije vizes volt az esőtől. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte türelmetlenül.
– Anyának főztem teát. Fáradt volt.
– Mindig csak az anyád… – morogta.
– Ne kezdjük megint! – csattantam fel.
– Jó, bocs. Figyelj, átmegyünk Kristófhoz? Nincs otthon senki.
– Nem akarok sokáig maradni.
– Csak egy óra! – könyörgött.

Végül beadtam a derekam. Kristóf lakása tipikus panel: linóleum padló, sárga fényű lámpa, olcsó energiaitalok az asztalon. A fiúk rögtön sört bontottak.
– Kérsz? – nyújtott felém egy dobozt Gergő.
– Nem ihatok, anyámnak kell segítenem.
– Mindig csak az anyád! – nevetett Kristóf is.

A film közben Gergő egyre közelebb húzódott. Először csak átkarolt, aztán a keze becsúszott a pólóm alá. – Ne csináld! – súgtam idegesen.
– Miért? Szeretlek! – mondta halkan.
– Nem most… nem így… – próbáltam eltolni magamtól.
Kristóf ekkor már kiment cigizni az erkélyre. Gergő viszont nem tágított. Egy pillanat alatt minden túl sok lett: az anyám betegsége, a magányom, a fiú nyomulása. Végül ellöktem magamtól és kirohantam a lakásból.

A lépcsőházban zokogtam. A telefonom rezgett: „Ne hisztizz már!” – írta Gergő. Nem válaszoltam.

Otthon anyám aludt. Leültem mellé és néztem az arcát: beesett volt, sápadt. Aznap éjjel nem aludtam semmit. Másnap reggel anyám elesett a fürdőben. Fel kellett hívnom a mentőt. A szomszéd néni, Ilonka segített összepakolni pár dolgot.
– Zsófikám, szólj apádnak! – mondta aggódva.
– Minek? Úgysem jön el… – válaszoltam keserűen.

A kórházban órákig ültem a váróban. Az orvos végül kijött: – Az édesanyja állapota súlyos. Fel kell készülnie a legrosszabbra.

Hazamentem egyedül. A lakás üres volt és hideg. A hűtőben csak pár szelet parizer és egy doboz tej árválkodott. Felhívtam nagymamát:
– Mama… anya nagyon rosszul van…
– Gyerekem… próbálj erős lenni! Ha tudnék, mennék… de nem bírja már a lábam.

Az iskolában mindenki furcsán nézett rám. Valaki elpletykálta, hogy anyám haldoklik. A tanárok sajnálkozva simogatták meg a vállam: „Kitartás!” De mit jelent ez? Kitartani meddig?

Gergő napokig nem keresett. Aztán megláttam őt és egy másik lányt kézen fogva az iskola előtt. Megálltam előttük:
– Ennyi volt? Egy hét alatt lecseréltél?
– Ne csináld már ezt… te sosem érsz rá… mindig csak az anyád!
– Menj a pokolba! – ordítottam rá könnyek között.

Otthon közben minden szétesett: csekkek gyűltek az asztalon, az áramot majdnem kikapcsolták. Próbáltam diákmunkát keresni: Sparban polcot pakolni vagy időseket gondozni hétvégén.

Egy este anyám utoljára megszorította a kezem:
– Zsófi… ne haragudj rám… hogy ilyen életet adtam neked…
– Anya! Ne mondj ilyet!
– Szeress… magad helyett is… ne félj élni…
Másnap reggel már nem ébredt fel.

A temetésen alig voltunk páran: Ilonka néni, két tanár és nagymama telefonon sírt velem együtt. Apám nem jött el.

Hetekig csak vegetáltam: nem ettem, nem aludtam rendesen. Egy nap Gergő felhívott:
– Sajnálom… tényleg… segíthetek valamiben?
– Most már késő! – vágtam rá dühösen.

Aztán egy este elővettem anyám régi naplóját. Volt benne egy mondat: „Az élet akkor is megy tovább, ha minden darabokra hullik.” Ekkor döntöttem el: nem adom fel.

Elmentem diákmunkára takarítani egy irodaházba. Az első fizetésemből vettem magamnak egy új kabátot és anyám sírjára egy csokor tulipánt.

Az iskolában lassan új barátokat szereztem: Anna és Petra mellém álltak, amikor mindenki más elfordult tőlem.
Egy nap Anna megkérdezte:
– Hogy bírod ezt?
– Nem tudom… talán csak muszáj…

Most itt ülök a panel ablakában, nézem az esőt és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni mindent ennyi veszteség után? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok hinni abban, hogy egyszer még boldog leszek?