„Vidd a gyereket, nekem mindegy. Nem bírom nézni. De a pénzt add ide.” – Egy magyar lány vallomása arról, hogyan adták el őt a szülei
„Vidd a gyereket, nekem mindegy. Nem bírom nézni. De a pénzt add ide.”
A konyhaasztalnál ültem, lábam alig ért le a székről, amikor anyám ezt a mondatot kimondta. A hangja hideg volt, mint a novemberi eső, és minden szója úgy vágott belém, mintha kést forgatnának a mellkasomban. Apám ott állt az ajtóban, kezében egy boríték, amiben – később tudtam meg – pontosan annyi pénz volt, amennyiért én „megértem”.
– Tényleg ezt akarod, Magdi? – kérdezte apám halkan, mintha még reménykedne valamiben.
Anyám csak vállat vont. – Nekem mindegy. Csak ne legyen itt. Nem bírom nézni.
Akkor még nem értettem, mi történik. Nyolcéves voltam, és azt hittem, minden családban vannak veszekedések. De amikor apám kézen fogott, és anyám hátat fordított nekünk, valami végleg eltört bennem.
Az új életünk egy panelházban kezdődött Zuglóban. Apám próbált mindent megadni nekem: új ruhákat vett, elvitt a Városligetbe fagyizni, esténként mesélt. De a hiány ott lüktetett bennem. Minden este azt kérdeztem magamtól: miért nem kellek az anyámnak? Miért volt fontosabb neki a pénz?
Az iskolában is más lettem. A tanító néni egyszer félrehívott:
– Zsófi, minden rendben otthon? Olyan szomorú vagy mostanában.
Nem tudtam mit mondani. Hogy mondhattam volna el, hogy az anyám eladott? Hogy minden reggel úgy kelek fel, hogy azt érzem: felesleges vagyok?
Apám próbált beszélni velem erről, de mindig csak annyit mondott:
– Anyádnak nehéz gyerekkora volt. Nem tud szeretni úgy, ahogy kellene.
De én csak azt éreztem: velem van a baj.
Tizenhat évesen találkoztam újra anyámmal. Egy véletlen folytán futottunk össze a Blaha Lujza téren. Ő egy férfival sétált, nevetett. Amikor meglátott, megállt.
– Szia, Zsófi – mondta feszengve.
A férfi rám nézett: – Ő ki?
Anyám csak ennyit felelt: – Senki.
A világom újra összedőlt. Senki lettem annak az embernek, akinek a legfontosabbnak kellett volna lennem.
Évekig cipeltem magamban ezt a sebet. Próbáltam megfelelni mindenkinek: kitűnő tanuló lettem, sportoltam, dolgoztam suli mellett. De belül mindig ott volt a félelem: ha valaki igazán megismer, ő is el fog dobni.
Apám időközben újra megnősült. Az új felesége, Erika kedves volt velem, de sosem tudtam igazán közel engedni magamhoz. Egy este hallottam meg őket veszekedni:
– Nem tudom, mit csináljak Zsófival – mondta apám kétségbeesetten. – Mindig olyan távolságtartó.
– Hagyd neki időt – felelte Erika. – Amit átélt, abból nem lehet csak úgy felépülni.
Felnőttként pszichológushoz kezdtem járni. Az első alkalommal csak ültem és sírtam.
– Miért gondolja, hogy nem érdemli meg a szeretetet? – kérdezte a doktornő.
– Mert az anyám sem akart engem – suttogtam.
A terápiák során lassan rájöttem: nem én vagyok hibás. Az anyám döntése róla szólt, nem rólam. De ezt elfogadni sokkal nehezebb volt, mint gondoltam.
Most harmincéves vagyok. Van egy kis lakásom Újpesten, dolgozom egy könyvesboltban. Néha eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha egyszer felhívna az anyám? Mit mondanék neki? Meg tudnék bocsátani?
Egyik este üzenetet kaptam tőle Facebookon:
„Sajnálom.”
Ennyi volt az egész. Egy szó. De bennem újra feltépte a régi sebeket.
Írtam neki vissza:
„Miért? Miért volt fontosabb a pénz nálam?”
Nem jött válasz.
Most itt ülök a szobámban és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e valaha teljes életet élni azzal a tudattal, hogy az anyád pénzért lemondott rólad? Lehet-e valaha igazán szeretni és bízni másokban?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?