Jó szándék, rossz visszhang: Egy meleg étel ára Budapesten

– Miért pont ezt vetted nekem? – kérdezte Éva, miközben a gőzölgő babgulyásra nézett, amit a közeli kifőzdéből hoztam neki. A Nyugati aluljáróban álltunk, a hó lassan szitált a kabátomra, és a kezem még mindig remegett a hidegtől – vagy talán az izgalomtól.

Az egész napom egyetlen gondolat körül forgott: ma valami jót akarok tenni. Reggel, amikor a villamoson ültem, láttam Évát, ahogy az aluljáróban kuporgott, egy szakadt pokrócba burkolózva. Az arca ismerős volt – hónapok óta minden reggel ott ült, de sosem mertem megszólítani. Ma viszont valami átkattant bennem. Talán a saját anyám jutott eszembe, aki mindig azt mondta: „Ha tudsz segíteni, ne habozz!”

Munka után egyenesen a kifőzdéhez mentem. A babgulyás volt az aznapi menü – forró, laktató, igazi magyar étel. Úgy gondoltam, ez biztosan jól fog esni Évának ebben a hidegben. Mikor odaértem hozzá, félénken mosolyogtam rá.

– Jó estét! Hoztam magának valamit enni – mondtam halkan.

Éva először csak nézett rám, mintha nem hinné el, hogy tényleg hozzá beszélek. Aztán lassan elvette a dobozt.

– Köszönöm – suttogta.

Azt hittem, ezzel vége is lesz. De amikor leült mellém a lépcsőre, és kinyitotta az ételt, hirtelen megváltozott a hangulat.

– Tudja, én nem ehetek ilyen zsírosat – mondta halkan. – Az orvos azt mondta, vigyáznom kell a gyomromra. És… nem is szeretem a babot.

A szívem összeszorult. Ott ültem mellette, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy ostoba gyerek. Próbáltam mentegetőzni:

– Sajnálom, nem tudtam… Azt hittem, örülni fog neki.

Éva vállat vont.

– Mindenki azt hiszi, hogy tudja, mire van szükségem. De senki sem kérdezi meg.

Ez a mondat egész este visszhangzott bennem. Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg csak magam miatt segítettem? Hogy jobban érezzem magam? Vagy tényleg Évának akartam jót?

Otthon anyám már várt vacsorával. Amint beléptem az ajtón, rögtön észrevette rajtam a feszültséget.

– Mi történt veled? – kérdezte aggódva.

Elmeséltem neki mindent. Anyám először csak hallgatott, majd így szólt:

– Fiam, a jó szándék is lehet bántó, ha nem figyelsz oda igazán. Néha elég csak megkérdezni: mire van szükséged?

A vacsora alatt apám is csatlakozott hozzánk. Ő viszont másképp látta:

– Ne hagyd magad! Az emberek túl sokat panaszkodnak. Ha adsz valamit, örüljenek neki! Nem lehet mindenkinek megfelelni.

A családi asztal körül hirtelen vita alakult ki. Anyám szerint empátiára van szükség; apám szerint túl érzékenyek vagyunk manapság. Én csak ültem közöttük, és nem tudtam eldönteni, kinek van igaza.

Másnap reggel újra találkoztam Évával az aluljáróban. Most már nem mertem odamenni hozzá. Csak messziről figyeltem, ahogy egy fiatal lány – talán egyetemista – leült mellé egy termosz teával és egy szendviccsel.

Láttam, hogy beszélgetnek. A lány először kérdezett valamit – Éva bólintott –, majd átnyújtotta az ételt. Éva mosolygott.

Aznap egész nap ezen gondolkodtam: talán tényleg az a legfontosabb, hogy előbb kérdezzünk, aztán cselekedjünk.

Este újra szóba hoztam otthon a témát.

– Szerinted tényleg önző voltam? – kérdeztem anyámtól.

– Nem voltál önző – felelte –, csak tanultál valamit. Legközelebb kérdezz bátran! Az emberek hálásak lesznek érte.

Apám csak legyintett:

– Ne bonyolítsd túl! Segítettél, kész.

De én nem tudtam elengedni a dolgot. Azóta is minden alkalommal, amikor segíteni akarok valakinek – legyen szó hajléktalanról vagy akár egy barátról –, előbb megkérdezem: „Mire van szükséged?”

Vajon tényleg ilyen nehéz jól segíteni? Vagy csak túl sokat gondolkodunk rajta? Ti mit tennétek a helyemben?