„Csomagolj, és költözz be hozzánk!” – Egy anyós árnyékában

– Nem érdekel, hogy mit gondolsz, Zsófi, csomagolj, és költözz be hozzánk! – szólt rám élesen anyósom, amikor megtudta, hogy terhes vagyok. Ott álltam a konyhában, a kezem remegett a bögrével, és csak néztem rá. A férjem, Gábor, a háttérben némán figyelt, mintha ő is csak most értené meg, milyen erős az anyja akarata.

Az egész történetünk egy egyszerű orvosi vizsgálattal kezdődött a helyi rendelőben. Akkor még csak egy rutin vérvételre mentem, de Gábor ott ült a váróban, és amikor megláttam a szomorú szemét, valami megmozdult bennem. Később kiderült, hogy aznap vesztette el az apját. Együtt sírtunk a padon, idegenként, mégis ismerősként. Talán ez volt az első pillanat, amikor igazán összekapcsolódtunk.

A kapcsolatunk gyorsan mélyült. Gábor csendes volt, de mindig ott volt mellettem. Az esküvőnk szerény volt, csak a legszűkebb család jött el. Már akkor éreztem, hogy az anyóssal nem lesz könnyű dolgom: Márta néni mindenbe beleszólt, a menütől kezdve a virágok színéig. Gábor mindig azt mondta: „Anyám ilyen, ne vedd magadra.” De én már akkor is éreztem a feszültséget.

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt boldog voltam, másrészt féltem: vajon készen állunk erre? Gábor örült, de rögtön mondta: „Anyámnak is szólni kell.” Én inkább vártam volna.

A hír hallatán Márta néni azonnal átvette az irányítást. „Mostantól nálunk laktok! Nálam minden rendben lesz! Nem bízom a mai fiatalokban!” – mondta. Próbáltam tiltakozni: „Márta néni, szeretnénk kettesben maradni, ez a mi családunk.” De ő csak legyintett: „Majd ha lesz tapasztalatod, akkor beszélhetsz!”

Gábor középen állt: szerette volna megvédeni engem, de nem mert ellentmondani az anyjának. Végül beadtam a derekam – úgy éreztem, nincs választásom. Az első napokban Márta néni mindent ellenőrzött: mit eszem, mikor fekszem le, mennyit mozgok. Egyik este odajött hozzám:

– Zsófi, nem kéne ennyi csokit enned. A gyereknek sem tesz jót.
– Szeretnék néha egy kis édességet – válaszoltam halkan.
– Az én házamban az van, amit én mondok! – csattant fel.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy gyerek. Minden nap újabb szabályokat hozott: „Ne menj ki egyedül!”, „Ne beszélj annyit telefonon!”, „A barátnőid csak zavarnak!” Egy este Gáborral próbáltam beszélni:

– Nem bírom tovább ezt. Úgy érzem, megfulladok.
– Tudom… de most ne veszekedjünk vele. Majd ha megszületik a baba, elköltözünk.
– És ha addigra már teljesen elveszítem önmagam?

A terhességem alatt egyre magányosabb lettem. A barátaim eltűntek – Márta néni szerint „rossz hatással vannak rám”. Az anyukám messze lakott, csak telefonon tudtunk beszélni. Egyik este zokogva hívtam fel:

– Anya, nem bírom tovább! Úgy érzem, mintha börtönben lennék.
– Kislányom, ki kell állnod magadért! Ez a te életed!

De hogyan álljak ki magamért egy olyan házban, ahol minden döntést más hoz meg helyettem?

A szülés előtt két héttel Márta néni bejelentette:

– A gyerekszobát is én rendezem be! Tudom, mi kell egy babának!
– De én szeretném kiválasztani a kiságyat…
– Majd ha te is annyi gyereket neveltél fel, mint én!

Ekkor tört el bennem valami. Egy este leültem Gáborral:

– Vagy elköltözünk most azonnal, vagy én megyek el innen.
– Zsófi…
– Nem érdekel! Ez már nem élet! Nem akarom, hogy a gyerekünk ebben nőjön fel!

Másnap összepakoltam pár ruhát és átmentem egy barátnőmhöz. Gábor végül utánam jött. Hetekig nem beszéltünk Mártával. A baba megszületett – egy pici lány lett –, és végre úgy éreztem: újra én döntök a saját életemről.

De a családi béke messze volt még. Márta néni hónapokig nem jött át. Amikor először meglátta az unokáját, csak ennyit mondott:

– Remélem, jól csinálod…

Most itt ülök a kanapén a kislányommal az ölemben és azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha igazi béke egy családban, ahol senki sem tiszteli a másik határait? Ti mit tennétek a helyemben?