Sorsom fehérben: Egy esküvő napja kerekesszékben – Réka vallomása

– Miért pont most kell erről beszélnünk? – kérdezte anyám, miközben a fátylamat igazgatta. Hangja remegett, de nem a meghatottságtól. A tükörben láttam, ahogy a szeme sarkában könnyek gyűlnek, de nem engedte, hogy lefolyjanak.

A templom előtt álltunk, én hófehér ruhában, kerekesszékben. A lábaim mozdulatlanul pihentek az acél lábtartón. Az emberek bámultak – néhányan sajnálkozva, mások kíváncsian. Gábor, a vőlegényem, mellettem állt, kezét a vállamon tartotta. Éreztem az ujjai melegét, de a szívem hideg maradt.

– Réka, kérlek, ne most… – suttogta anyám újra.

– De most kell! – sziszegtem vissza. – Nem akarok úgy férjhez menni, hogy titkokat cipelünk egymás előtt.

Az egész életem egy pillanat alatt lepörgött előttem. A baleset előtt sportoltam, futottam, táncoltam. Aztán egy éjszaka, egy vita után apám részegen ült autóba. Én is vele voltam. Egy pillanat alatt minden megváltozott. Apám túlélte, én lebénultam deréktól lefelé. Azóta minden napom harc volt: harc a testemmel, harc a családommal, harc önmagammal.

A családunk széthullott. Anyám apámat hibáztatta, apám magát okolta, engem pedig mindketten óvtak – vagy inkább fojtogattak – a szeretetükkel. Gábor akkoriban lépett be az életembe. Ő volt az egyetlen, aki nem sajnált. Azt mondta: „Réka, te nem vagy kevesebb attól, hogy kerekesszékben ülsz.” De én nem hittem neki.

A mai napig nem tudom eldönteni: szeret-e igazán vagy csak hős akar lenni? És én? Szeretem-e magamat annyira, hogy elhiggyem: megérdemlem ezt az életet?

A templom ajtajában ott állt apám is. Nem nézett rám. Azóta sem beszéltünk igazán. Csak ült a padban, lehajtott fejjel.

– Réka! – Gábor hangja visszarántott a jelenbe. – Készen állsz?

– Nem tudom – suttogtam.

A násznép már bent várt. A zene elindult. Anyám megfogta a kezem.

– Kislányom… – mondta halkan –, ha most nem akarsz bemenni, nem kell.

– De be akarok menni – feleltem –, csak nem tudom, ki vagyok ott bent.

A templomban mindenki felállt. A padok között gurultam előre Gábor mellett. Az emberek tekintete égetett. Hallottam a suttogásokat: „Szegény lány…”, „Milyen bátor…”, „Hogy fogják így élni az életüket?”

A pap mosolygott rám bátorítóan. Gábor rám nézett, és azt mondta:

– Réka, ha most nemet mondasz, én akkor is itt maradok melletted.

A könnyeim végre utat találtak maguknak.

– Nem akarok többé áldozat lenni – mondtam hangosan. – Nem akarok többé hazudni magamnak sem nektek!

A templomban csend lett. Anyám sírt. Apám felállt és odajött hozzám.

– Bocsáss meg nekem! – mondta remegő hangon.

– Nem tudom… – feleltem őszintén –, de megpróbálom.

Gábor letérdelt mellém.

– Réka, én szeretlek téged. Nem azért, mert hős akarok lenni, hanem mert te vagy az egyetlen ember az életemben, akivel mindent el tudok képzelni.

A pap közelebb lépett.

– Réka, Gábor… Az élet néha próbára tesz minket. De csak az számít, hogy képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak és önmagunknak.

A gyűrűk ott voltak előttünk. Felnéztem Gáborra.

– Készen állsz velem élni ezt az életet? – kérdeztem tőle.

– Igen – felelte határozottan.

Felhelyezte a gyűrűt az ujjamra. Éreztem: most először tényleg dönthetek magamról.

Az esküvő után a családunk együtt ült egy asztalhoz. Anyám és apám egymás mellett ültek – először évek óta. A testvérem, Dóri odahajolt hozzám:

– Büszke vagyok rád – mondta halkan.

Az este végén Gáborral kettesben maradtunk a kertben.

– Félek – vallottam be neki –, hogy egyszer mégis elhagysz majd.

– Én is félek – mondta ő –, de együtt könnyebb lesz félni is.

Felnéztem az égre. Vajon tényleg képes vagyok megbocsátani apámnak? Képes vagyok elfogadni magamat így? És vajon mások is képesek lesznek egyszer úgy nézni rám, mint egy teljes emberre?

Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni ott, ahol minden összetört? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent elvett tőlünk?