„Anya, add vissza a kulcsokat!” – Egy anyós árnyékában: Hogyan hullott szét a házasságom

„Anya, elég volt! Add vissza a kulcsokat!” – kiáltottam, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a hangom visszhangzott a csendes lakásban. Anyám döbbenten nézett rám, kezében még ott szorongatta a kulcscsomót, amivel nap mint nap bejárt hozzánk, mintha csak az ő otthona lenne. Sára a hálószobában ült, lehajtott fejjel, és tudtam, hogy már megint sírni fog.

Az egész ott kezdődött, amikor Sára és én összeköltöztünk ebbe a kis zuglói lakásba. Anyám, Ilona néni, mindig is központi szereplője volt az életemnek. Apám korán meghalt, így ketten maradtunk, és ő mindent megtett értem. De amikor Sára belépett az életembe, valami megváltozott. Anyám féltékeny lett. Eleinte csak apró megjegyzéseket tett: „Sára nem tudja úgy főzni a töltött káposztát, mint én”, vagy „Nálunk sosem maradt ilyen rendetlenség”. De aztán egyre többször jelent meg nálunk – először csak hetente egyszer, aztán minden másnap, végül szinte mindennap.

A kulcsokat még az esküvőnk előtt adtam oda neki. Akkoriban úgy gondoltam, milyen jó lesz, ha bármikor bejöhet, ha szükségünk van rá. De most már tudom: ez volt életem legnagyobb hibája.

Egyik este Sára későn ért haza. Már sötétedett, amikor belépett az ajtón. Anyám persze már ott volt, és éppen a vacsorát főzte. „Na végre, hogy hazajöttél! Már azt hittem, valami bajod esett” – szólt oda neki anyám, miközben a fazekat keverte. Sára csak egy fáradt mosolyt erőltetett magára. Amikor kettesben maradtunk, odasúgta nekem: „Bence, én ezt nem bírom tovább. Ez már nem az otthonom.”

Aznap este hosszasan beszélgettünk. Sára elmondta, hogy úgy érzi magát, mintha csak vendég lenne a saját lakásában. Hogy anyám mindenbe beleszól: hogyan rendezzük be a nappalit, mit főzzünk vacsorára, sőt még abba is, mikor mossuk ki az ágyneműt. „Nem akarok harcolni vele” – mondta halkan –, „de nem tudok így élni.”

Másnap reggel anyám már ott volt, mire felébredtünk. „Hoztam friss pogácsát” – mondta büszkén. Sára rám nézett, és láttam a szemében a kétségbeesést. Akkor döntöttem el: ennek véget kell vetnem.

De amikor leültem anyámmal beszélgetni, minden próbálkozásom kudarcba fulladt. „Bence, én csak segíteni akarok nektek! Hálátlan vagy!” – vágta a fejemhez. „Ha apád élne, ő is örülne neki.” Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Egyszerre voltam dühös és bűntudatos.

A következő hetekben Sára egyre később járt haza. Volt, hogy este tízkor csöngetett be. „Bocsánat, elhúzódott a munka” – mondta mindig, de tudtam jól: inkább marad bent az irodában túlórázni, csak ne kelljen anyámmal találkoznia.

Egy péntek este Sára nem jött haza. Felhívtam – nem vette fel. Éjfélkor kaptam tőle egy üzenetet: „Bence, ma inkább a nővéremnél alszom. Beszélnünk kell.” Aznap éjjel alig aludtam valamit.

Másnap reggel Sára hazajött. Fáradtnak tűnt és megtörtnek. Leültünk egymással szemben az asztalhoz.
– Bence – kezdte –, szeretlek téged. De nem tudok így élni tovább. Vagy te állsz ki mellettem és magunk mellett… vagy én elmegyek.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. De hogyan mondjam ezt el anyámnak? Hogyan mondjam meg annak az asszonynak, aki egész életében csak engem akart boldoggá tenni?

Aznap délután anyám ismét bejött hozzánk – kulccsal nyitotta az ajtót, ahogy mindig is tette. Éppen Sárával beszélgettünk a nappaliban.
– Jó napot! – szólt be vidáman anyám.
– Anya… – kezdtem remegő hangon –, le kell ülnünk beszélgetni.
Anyám leült velünk szemben.
– Mi történt? Valami baj van?
– Anya… szeretném visszakérni a kulcsokat.
Anyám arca megmerevedett.
– Miért? Nem bízol bennem?
– Nem erről van szó… Csak… Sárával szeretnénk egy kicsit kettesben lenni. Ez most már a mi otthonunk.
Anyám szeme könnybe lábadt.
– Hát ennyi vagyok neked? Egy púp a hátadon?
– Nem erről van szó! – mondtam kétségbeesetten. – De Sárának is szüksége van arra, hogy otthon érezze magát.
Anyám felállt.
– Jól van… ha ezt akarjátok…
Kivette a kulcsokat a táskájából és az asztalra tette.
– Remélem boldogok lesztek nélkülem.
Azzal kiviharzott az ajtón.

Sára odajött hozzám és átölelt. Éreztem, ahogy remeg a teste.
– Köszönöm – suttogta.
De én csak ültem ott némán és bámultam az ajtót.

Azóta eltelt néhány hét. Anyám nem keresett minket. Néha felhívom őt telefonon, de röviden válaszol csak: „Jól vagyok.”
Sára és én próbáljuk újraépíteni azt, ami majdnem elveszett köztünk. De minden este eszembe jut anyám arca azon a napon.

Vajon tényleg jól döntöttem? Lehet egyszerre jó férjnek és jó fiúnak lenni? Vagy valakinek mindig sérülnie kell?