Amikor a legnagyobb árulás a legközelebbitől érkezik

– Miért csináltad ezt velem, Zsuzsa? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalra támaszkodtam, hogy el ne essek. A kezem ökölbe szorult, a szívem pedig úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.

Zsuzsa csak állt ott, lesütött szemmel, mintha a padlón keresné a választ. A csend szinte fojtogató volt. A nappaliban a tévé halkan duruzsolt, de egyikünk sem figyelt rá. Az egész házban érezni lehetett a feszültséget.

Még mindig emlékszem arra az estére, amikor először kopogtatott be hozzánk. Akkoriban úgy éreztem, hogy végre van valaki, aki megért. Zsuzsa volt az egyetlen barátnőm, akivel mindent megosztottam: a gyerekeim első lépéseitől kezdve a férjemmel való veszekedéseken át egészen a legmélyebb félelmeimig. Amikor elvált, nem volt kérdés számomra, hogy hozzánk költözik. „Egy barátnőnek segíteni kell” – mondogattam mindenkinek.

A férjem, Gábor eleinte nem örült neki. „Nem lesz ebből baj?” – kérdezte egy este, amikor már mindenki aludt. „Ugyan már, Gábor! Zsuzsa olyan, mintha a testvérem lenne” – vágtam rá nevetve. Most visszagondolva, bárcsak hallgattam volna rá.

Az első hónapokban minden rendben ment. Zsuzsa segített a házimunkában, néha még a gyerekeket is elvitte iskolába. Olyan volt, mintha egy nagy család lennénk. De aztán apró dolgok kezdtek feltűnni: Gábor egyre többet beszélgetett vele esténként, Zsuzsa pedig gyakran maradt fent későig a nappaliban.

Egyik este, amikor hazaértem egy hosszú nap után, furcsa csend fogadott. A gyerekek már aludtak, de Gábor és Zsuzsa nem voltak sehol. Végül a teraszon találtam rájuk – kettesben ültek egy üveg bor mellett. Amikor megláttak, mindketten zavarba jöttek.

– Csak beszélgettünk – mondta Gábor gyorsan.
– Persze – tettem hozzá keserűen.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Valami megváltozott bennem. Elkezdtem figyelni őket: apró érintések, összenézések, suttogások. Minden nap egy újabb tüske volt a szívemben.

Aztán egy délután megtaláltam Zsuzsa telefonját az asztalon. Nem akartam kémkedni, de valami belülről hajtott. Megnyitottam az üzeneteit – és ott volt minden: titkos találkozók, szerelmes szavak Gábortól. A világom összedőlt.

– Hogy tehetted ezt velem? – suttogtam magam elé.

Másnap reggel Zsuzsa próbált magyarázkodni.
– Nem akartam így alakulni… Annyira magányos voltam… Gábor megértett… – mondta könnyek között.

– És én? Én nem számítottam? – kiáltottam rá. – Én adtam neked otthont! Én voltam az egyetlen barátod!

Gábor csak állt az ajtóban némán. Nem tudott mit mondani. A gyerekek ijedten bújtak össze a szobájukban.

Aznap este Zsuzsa összepakolt és elment. Gábor maradt – de már semmi sem volt ugyanaz. Hetekig csak egymás mellett éltünk, mint két idegen. A gyerekek is érezték a feszültséget: Anna sírva kérdezte egyik este, hogy miért nem nevetünk már együtt.

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. Már nem volt kedvem beszélgetni senkivel. A kolléganőm, Erika egyszer félrehívott:
– Valami baj van otthon? Nagyon megváltoztál…

Csak bólintani tudtam. Nem akartam senkinek elmondani az igazat. Szégyelltem magam – mintha én lennék hibás azért, ami történt.

Az anyukám próbált vigasztalni:
– Kislányom, az élet néha kegyetlen. De ne feledd: aki igazán szeret, az sosem árul el.

De én már nem tudtam hinni senkinek. Minden reggel úgy keltem fel, hogy újra és újra lejátszottam magamban azt az estét. Vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre előbb?

Gábor végül elköltözött pár hónap múlva. A gyerekekkel kettesben maradtunk. Próbáltam erős lenni miattuk – de minden este sírva aludtam el.

Most itt ülök ugyanannál az asztalnál, ahol minden elkezdődött. Nézem a régi fényképeket: Zsuzsa mosolyog rajtuk mellettem, mintha soha semmi rossz nem történt volna közöttünk.

Vajon képes leszek valaha újra bízni valakiben? Vagy örökre elveszett bennem a hit az emberekben? Várom a válaszokat…