Szeretni fáj: Egy magyar család története árulásról és megbocsátásról
– Hogy mondtad? – kérdeztem, miközben a konyhapultnak támaszkodtam, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A férjem, Gábor, nem nézett rám. A tekintete a padlót fürkészte, mintha ott találna választ mindenre.
– Sajnálom, Anna. Nem tudom tovább csinálni. Szerelmes vagyok Eszterbe. Elköltözöm – mondta halkan, de minden szava úgy vágott belém, mintha pengével karcolták volna a bőrömet.
A kisfiunk, Marci, éppen a szobájában játszott. Azt hittem, hogy az életünk rendben van. Persze, voltak viták, ki nem veszekszik néha? De azt sosem gondoltam volna, hogy Gábor képes lesz elhagyni minket. Azt hittem, a családunk erősebb ennél.
Aznap este órákig ültem a sötétben. Hallgattam Marci egyenletes lélegzetét a gyerekszobából, és próbáltam felfogni, mi történt. Az egész testem remegett – a haragtól, a félelemtől és attól a mindent elborító ürességtől. Anyám hangja csengett a fejemben: „Az élet néha igazságtalan, de mindig fel kell állni.”
Másnap reggel Marci rám nézett nagy barna szemeivel:
– Anya, hol van apa?
Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam:
– Apa most máshol lakik egy ideig.
A következő hetekben minden nap harc volt. Harc a reggeliért, harc az iskolába indulásért, harc azért, hogy ne sírjak Marci előtt. A munkahelyemen – egy zuglói könyvtárban – próbáltam mosolyogni az olvasókra, de belül darabokra voltam törve.
Egyik este anyám átjött. Leült mellém a kanapéra, és megfogta a kezem.
– Anna, nem vagy egyedül. Segítek bármiben. De ne zárkózz el mindenki elől.
Azt hittem, erős vagyok. De amikor Marci sírva fakadt az oviban, mert az apja nem jött el érte, rájöttem: nem csak én szenvedek. A fiam is darabokra hullik mellettem.
Gábor néha felhívott. Próbált magyarázkodni:
– Anna, nem akartam bántani senkit. Eszterrel minden más…
– És velünk mi lesz? – kérdeztem egyszer zokogva. – Hogy magyarázod ezt meg a fiadnak?
Csend volt a vonalban.
Aztán jöttek a hétvégék, amikor Gábor elvitte Marcit. Mindig visszahozta egy kicsit szomorúbban. Éreztem, hogy Marci is haragszik rá – és rám is.
Egy este Marci odabújt hozzám:
– Anya, én nem akarok új anyukát.
A szívem összeszorult.
– Nem lesz új anyukád. Én mindig itt leszek neked.
De magamban tudtam: az életünk már sosem lesz olyan, mint régen.
A barátaim próbáltak segíteni. Zsuzsa elvitt egy kávézóba:
– Anna, ne hagyd magad! Gábor egy idióta volt. Megérdemled, hogy boldog légy!
De én csak ültem ott, és azon gondolkodtam: hogyan tovább? Hogyan lehet újrakezdeni harmincöt évesen egy kisgyerekkel?
A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor Eszter felhívott.
– Anna… Sajnálom. Nem akartam tönkretenni semmit. Szeretem Gábort…
Letettem a telefont. Nem akartam hallani semmit tőle. De aznap este először gondoltam arra: talán nem csak Gábor hibás ebben az egészben. Talán mi is elvesztettük egymást valahol útközben.
Hónapok teltek el. Lassan megtanultam egyedül élni. Megtanultam örülni annak, ha Marci mosolyogva jön haza az iskolából. Megtanultam megbecsülni azokat a barátokat, akik akkor is mellettem álltak, amikor mindenki más eltűnt.
Gábor idővel vissza akart jönni.
– Anna… Hibáztam. Hiányoztok mindketten.
Néztem őt – azt az embert, akit valaha mindennél jobban szerettem –, és már nem éreztem haragot. Csak szomorúságot és valami halvány reményt arra, hogy egyszer talán tényleg megbocsátok neki.
De tudtam: már nem tudunk visszamenni oda, ahol abbahagytuk.
Most itt ülök Marci ágya mellett, nézem ahogy alszik, és azon gondolkodom: vajon képes leszek-e valaha újra bízni valakiben? Vajon tényleg lehet-e megbocsátani annak, aki összetörte a szívedet?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább tovább kell lépni?