Anyám szavai visszhangzanak: Egy év a férjem családjában Gabriella nélkül

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Zsolt! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a bögrét. A férjem rám sem nézett, csak a telefonját nyomkodta. Az ablakon túl szürke, esős délután volt, de bennem forrt a düh és a tehetetlenség.

Egy éve halt meg Gabriella, az anyósom. Ő volt az egyetlen ebben a házban, aki igazán megértett. Amikor ideköltöztem Zsolthoz, anyám figyelmeztetett: „Lányom, nem könnyű más családjában élni. Vigyázz magadra!” Akkor csak legyintettem. Azt hittem, majd minden rendben lesz. De most, hogy Gabriella nincs többé, úgy érzem magam ebben a házban, mint egy idegen.

Az első hónapokban még mindenki próbált kedves lenni. Az apósom, László, csendes ember, de néha rám mosolygott, mintha bátorítani akarna. A sógorom, Gergő, inkább kerülte a társaságomat – mindig is furcsán viselkedett velem szemben. De ahogy múlt az idő, a feszültség egyre nőtt.

Gabriella halála után minden megváltozott. Ő tartotta össze ezt a családot. Ő volt az, aki reggelente kávét főzött mindenkinek, aki este leült mellém beszélgetni, amikor honvágyam volt az anyám után. Most üres a ház. Az asztalnál négyen ülünk, de mintha mindannyian külön világban élnénk.

– Nem értem, miért kell mindig mindenen vitatkozni – mondta Zsolt fásultan. – Anyám se csinált ekkora ügyet semmiből.

– Anyád legalább meghallgatott! – vágtam vissza. A hangom megremegett. Tudtam, hogy nem szabadna így beszélnem vele, de már nem bírtam tovább.

Aznap este László csak bámulta a tévét, Gergő pedig hangosan csapta be maga mögött az ajtót. Zsolt rám sem nézett vacsora közben. A csend szinte fojtogató volt.

Az éjszakák a legrosszabbak. Ilyenkor hallom Gabriella hangját a fejemben: „Ne hagyd magad, kislányom! Állj ki magadért!” De hogyan álljak ki magamért egy olyan házban, ahol mindenki csak a saját fájdalmával van elfoglalva?

Egyik reggel Lászlóval találkoztam a konyhában. Csak állt ott, kezében egy félig üres pohár vízzel.

– Jól vagy? – kérdeztem halkan.

– Mióta elment… – kezdte, de nem fejezte be. Csak megrázta a fejét és kiment.

Azt hiszem, mindannyian elvesztettünk valamit Gabriella halálával. De én nemcsak őt veszítettem el – hanem azt az érzést is, hogy tartozom valahová.

A barátnőim gyakran kérdezik: „Miért nem költöztök el? Miért nem kezdtek új életet?” De Zsolt ragaszkodik ehhez a házhoz. „Ez az apámé volt, és az övé is marad!” – mondja mindig dacosan.

Egyik este Gergő részegen jött haza. Az előszobában botladozott, majd rám förmedt:

– Te mit keresel még itt? Anyám már nincs… Nincs szükségünk rád!

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Zsolt csak állt mögötte és hallgatott. Nem védett meg.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem sétálni a Duna-partra. Ott ültem órákig egy padon, néztem a vizet és próbáltam eldönteni, mit tegyek. Anyám szavai visszhangoztak bennem: „Ne hagyd magad!”

Hazamentem. Zsolt várt rám a nappaliban.

– Meddig akarod ezt még csinálni? – kérdezte fáradtan.

– Amíg nem érzem magam teljesen elveszettnek – feleltem halkan.

Azóta eltelt egy év. Minden nap harc: harc önmagammal, harc a családdal, harc azért, hogy ne veszítsem el teljesen önmagam ebben az idegen házban.

Néha azon gondolkodom: ha újrakezdhetném, hallgatnék-e anyámra? Elköltöznék-e Zsolttal egy kis albérletbe valahol Zuglóban vagy Kispesten? Vagy talán mégis itt van a helyem – harcolni azért, hogy egyszer majd ez a ház is otthonom lehessen?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg jobb lett volna hallgatni anyámra?