Három gyermek egy év alatt – Egyedül az anyaság viharában

– Hogy gondoltad ezt, Anna? Három gyerek egy év alatt? – Anyám hangja még most is visszhangzik a fejemben, ahogy ott álltam a konyhaasztalnál, a harmadik pozitív terhességi teszttel a kezemben. A konyhában égett a villany, odakint már sötétedett, és én úgy éreztem, mintha az egész világ rám nehezedne. A testvérem, Gábor csak a fejét csóválta, apám pedig némán bámult ki az ablakon. Egyedül voltam.

Azt mondják, az anyaság csodálatos dolog. De senki sem beszél arról, milyen, amikor egyedül kell végigcsinálnod. Amikor minden reggel úgy ébredsz, hogy fogalmad sincs, hogyan fogod túlélni a napot. Az első fiam, Marci januárban született. Azt hittem, ő lesz az egyetlen, de az élet mást akart. Áprilisban már tudtam, hogy újra terhes vagyok. A második fiam, Bence novemberben jött világra. És amikor azt hittem, ennél már nem lehet nehezebb, decemberben újra pozitív lett a tesztem. A harmadik gyermekem, Lili a következő augusztusban született.

A gyerekek apja, Zsolt, már Marci születése előtt elhagyott. Azt mondta, nem áll készen az apaságra. Azóta sem láttam. A családom pedig… hát, ők inkább szégyenkeztek miattam, mintsem segítettek volna. Anyám minden alkalommal ugyanazt hajtogatta: „Mi lesz így belőled? Ki fog így rád nézni?” Mintha az én szégyenem lenne mindaz, ami történt.

A mindennapok egy végtelen körforgásban teltek. Hajnalban keltem Marci sírására, aztán Bence következett. Lili még pocakban volt, de már akkor is éreztem a súlyát – nem csak fizikailag. Néha úgy éreztem, megfulladok a felelősségtől. Volt olyan nap, amikor csak ültem a fürdőszoba kövén és sírtam. Nem tudtam, hogyan tovább.

Egyik este Gábor átjött hozzám. – Anna, nem gondolod, hogy örökbe kéne adni legalább az egyiket? – kérdezte halkan. – Nem vagy rá képes egyedül.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. – Ők az én gyerekeim – suttogtam vissza könnyek között. – Nem tudom hogyan, de megoldom.

Az emberek az utcán is furcsán néztek rám. A játszótéren a többi anyuka összesúgott mögöttem. „Az az Anna… három gyerek három apától…” – hallottam egyszer fél füllel. Pedig mindhárom Zsolté volt. De ez senkit sem érdekelt.

A legnehezebb talán az volt, amikor beteg lett Marci. Magas láza volt és nem akart enni. Az orvoshoz kellett vinnem mindhárom gyerekkel együtt, mert nem volt kire hagynom őket. Az orvosi rendelőben egy idős néni megsimogatta a vállam: – Drága kicsikém, maga nagyon bátor.

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy valaki nem elítélt, hanem elismert.

A családom továbbra sem segített. Anyám csak akkor hívott fel, amikor megtudta, hogy Lili is lány lett: – Legalább ő majd nem követi el ugyanazokat a hibákat.

A pénz is egyre kevesebb lett. Próbáltam otthonról dolgozni: varrtam babaruhákat és próbáltam eladni őket a Facebookon. Néha sikerült egy-egy csomagot eladni, de legtöbbször csak üresen maradt a postaládám.

Volt olyan este is, amikor már csak két szelet kenyér maradt otthon. A gyerekeknek adtam mindet. Én csak vizet ittam és reménykedtem, hogy másnap valahonnan jön segítség.

A legfájdalmasabb mégis az volt, amikor Marci egyszer megkérdezte: – Anya, nekünk miért nincs apukánk?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak magamhoz öleltem és sírtam vele együtt.

Az idő múlásával megtanultam túlélni. Megtanultam örülni annak a kevésnek is, ami jutott: egy mosolynak reggelente, egy ölelésnek este lefekvés előtt. Megtanultam nem törődni mások véleményével – legalábbis ezt mondogattam magamnak minden nap.

De néha még most is elbizonytalanodom: vajon jó anya vagyok? Vajon elég vagyok nekik? Vajon egyszer majd büszkék lesznek rám?

Ti mit gondoltok? Lehet-e valaki jó anya akkor is, ha mindenki más azt mondja: nem vagy rá képes?