„Igen, én kezdeményeztem a válást. Élni akarom a saját életemet” – Egy hatvanéves magyar asszony vallomása

– Anya, ezt most komolyan mondod? – kérdezte Linda, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a teáscsésze felett. A délutáni napfény sápadtan szűrődött be az ablakon, mintha ő is szégyellte volna magát.

– Igen, Linda. Én kezdeményeztem a válást – mondtam ki újra, most már hangosabban, mint először. A szívem hevesen vert, de nem a félelemtől. Inkább valami furcsa megkönnyebbülést éreztem.

Linda arca eltorzult. – De hát apa… ő mindig is ilyen volt! Miért most? Hatvan éves vagy! – kiáltotta, és a hangjában egyszerre volt döbbenet és harag.

– Pontosan ezért – sóhajtottam. – Mert hatvan vagyok. És elegem van abból, hogy minden nap ugyanazt a kört futom: főzök, mosok, takarítok, bevásárolok… És ő csak ül a fotelben, nézi a tévét, várja a vacsorát. Ha véletlenül elmosogat, úgy adja elő, mintha hőstettet hajtott volna végre.

Linda két keze közé temette az arcát. – De anya, ezt eddig is csináltad! Mi változott?

– Én változtam – feleltem halkan. – Amíg fiatalabb voltam, azt hittem, ez a dolgom. Hogy egy nőnek ez az élete: kiszolgálni mindenkit. De most… most már érzem a testemben az éveket. Fáj a hátam, fáradékony vagyok. És amikor néha segítséget kérek tőle, csak legyint: „Ugyan már, te mindig mindent megoldasz.”

A szavak visszhangoztak bennem. Hányszor hallottam ezt tőle? Hányszor mondta azt is: „Ne panaszkodj már annyit!” vagy „Más asszony örülne, ha ilyen férje lenne!”

De én nem örülök. Már nem.

A múlt héten történt valami. Egyik este vacsora után leültem mellé a kanapéra.

– Sándor – kezdtem óvatosan –, jó lenne, ha néha segítenél nekem. Fáradt vagyok.

Fel sem nézett az újságjából.

– Ugyan már, ne kezdjük megint! Te úgyis jobban csinálod. Én csak útban lennék.

Akkor valami eltört bennem. Nem kiabáltam, nem sírtam. Csak csendben felálltam, és tudtam: ennyi volt.

Most itt ülök a lányommal szemben, aki nem érti, miért akarom felrúgni azt az életet, amit eddig együtt építettünk.

– És mi lesz veled? Egyedül akarsz maradni? – kérdezi Linda halkan.

– Nem tudom – vallom be őszintén. – De inkább vagyok egyedül, mint láthatatlan valaki mellett.

A könnyeim végigfolynak az arcomon. Nem szégyellem őket. Ezek a könnyek nem a gyengeség jelei – ezek a szabadság könnyei.

– És mi lesz apával? – kérdezi Linda újra.

– Ő majd megoldja. Mindig azt mondta, hogy nélkülem is boldogulna. Most itt az idő, hogy bebizonyítsa.

Aztán csend telepszik ránk. Hallani lehet az óraketyegést, ahogy minden másodperc egy újabb lépés az ismeretlen felé.

Másnap reggel Sándor rám sem néz. A bőröndöm ott áll az előszobában. Nem viszem el mindent – csak annyit, amennyi kell. Egy életet nem lehet egy bőröndbe zárni.

– Komolyan gondolod? – kérdezi végül rekedten.

– Igen – mondom halkan.

Nem könyörög, nem kiabál. Csak leül a konyhaasztalhoz és bámul maga elé. Talán most először érzi meg igazán a hiányomat.

Az első napok furcsák. Egyedül alszom el egy kis albérletben Zuglóban. A szomszéd néni néha átjön beszélgetni; ő is özvegy már tíz éve. Azt mondja: „Jobb egyedül lenni, mint boldogtalanul együtt.”

A gyerekeim nehezen fogadják el a döntésemet. Linda gyakran felhív:

– Anya, biztos jó ez így?

– Igen – felelem mindig. – Most először érzem magam szabadnak.

A fiam, Gábor ritkábban keres. Ő inkább apja pártját fogja:

– Anyu, apa teljesen össze van törve! Nem lehetne mégis megbeszélni?

De én már nem akarok visszafordulni. Évtizedekig hallgattam el magamban a vágyaimat, most végre kimondtam őket.

Az unokáim néha meglátogatnak. Kicsit furcsán néznek rám: „Mama miért lakik külön?” De amikor együtt sütünk palacsintát vagy sétálunk a Városligetben, látom rajtuk: nekik mindegy, hol vagyok – csak az számít, hogy velük vagyok.

Az idő lassan gyógyítja a sebeket. Sándor is megtanul főzni és mosni; egyszer még fel is hívott tanácsot kérni:

– Hogy kell beindítani ezt a mosógépet?

Nevettem.

– Olvasd el a használati utasítást!

Most már tudom: nem önzés volt kilépni ebből a házasságból. Hanem bátorság.

Sokan azt mondják: „Hatvan évesen már minek újrakezdeni?”

De én azt mondom: sosem késő önmagunkért élni.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy láthatatlan marad a saját otthonában? És vajon hányan merik kimondani: elég volt?