Amikor a múlt bekopogtat – Egy esős este, egy döntés, és minden megváltozik

– Zsuzsa, kérlek, segíts már a papával! – Márk hangja fáradtan csengett át a telefonon, miközben az ablakomon kopogott az eső. A konyhapulton félig üres bögre kávé gőzölgött, én pedig csak bámultam ki a sötétbe. – Nálunk már nem fér el, tudod, hogy a gyerekek is betegek. Csak pár hétig, amíg jobban lesz.

A szívem összeszorult. József papa… gyerekkoromban ő tanított biciklizni, de az utóbbi években alig beszéltünk. Anyu halála óta mindenki magába zárkózott. Mégis, ahogy Márk hangjában meghallottam a kétségbeesést, nem tudtam nemet mondani.

Másnap este József papa ott ült a kanapémon. Az arca szigorú volt, mint mindig, de a szeme sarkában mintha félelem bujkált volna. – Nem akarok terhedre lenni, Zsuzsa – mondta halkan. – Tudom, hogy neked is elég bajod van.

– Ugyan már, papa – próbáltam mosolyogni. – Együtt könnyebb lesz.

Az első napok nehezek voltak. Papa mindent kritizált: túl sós a leves, túl hangos a tévé, túl hideg a lakás. Éjszakánként hallottam, ahogy a szobájában járkál. Néha sírt is. Én pedig egyre feszültebb lettem. A munkahelyemen is egyre többet hibáztam, főnököm, Gábor már többször rám szólt.

Egyik délután, mikor hazaértem, papa a kertben állt az esőben. A kezében egy régi kapa volt. – Mit csinálsz? Megfázol! – kiáltottam rá.

– Ezt a kertet rendbe kell tenni – válaszolta makacsul. – Anyád mindig szerette a virágokat.

Valami megmozdult bennem. Anyu rózsái még mindig ott voltak a kerítés mellett, elvadulva. Szó nélkül mellé álltam, és együtt kezdtük el kiszedni a gazt. A csend közöttünk lassan oldódni kezdett.

Egyik este vacsora közben papa halkan megszólalt: – Tudod, Zsuzsa, sok mindent megbántam az életemben. Főleg azt, hogy nem kértem bocsánatot anyádtól időben.

Meglepődtem. Papa sosem beszélt az érzéseiről. – Mindenki hibázik – mondtam halkan.

– De nem mindenki kap második esélyt – nézett rám könnyes szemmel.

A következő hetekben egyre többet beszélgettünk. Mesélt a háborúról, arról, hogyan ismerkedett meg nagymamával a balatoni strandon. Néha még nevetni is tudtunk együtt.

Egy nap azonban minden összeomlott. Munkahelyemen kirúgtak: túl sok hibát vétettem az utóbbi időben. Hazafelé sírtam az autóban. Otthon papa várt rám egy bögre teával.

– Tudom, hogy most haragszol rám is – mondta csendesen. – De hidd el, Zsuzsa, minden rossz után jön valami jó is.

– Nem tudom, papa! – csattantam fel. – Mióta itt vagy, minden csak rosszabb lett! Elvesztettem az állásomat is!

Papa csak ült némán. Aztán lassan megszólalt: – Ha akarod, elmegyek.

Ránéztem az öregemberre, aki valaha erős volt és határozott. Most törékenynek tűnt és magányosnak. Hirtelen rájöttem: nem ő tehet mindenről.

Másnap reggel együtt mentünk ki a kertbe. Papa leült egy padra és halkan megszólalt: – Tudod, Zsuzsa, amikor fiatal voltam, azt hittem, mindent egyedül kell megoldanom. Most már tudom: néha segítséget kell kérni.

Leültem mellé és megfogtam a kezét. – Talán együtt könnyebb lesz – mondtam neki.

Azóta minden reggel együtt isszuk meg a kávét a kertben. Néha még Márk is átjön a gyerekekkel; papa ilyenkor mesét mond nekik arról, milyen volt régen falun élni.

A munkát még nem találtam meg újra, de valahogy már nem érzem magam annyira elveszettnek. Papa jelenléte megtanított arra, hogy a család nem mindig tökéletes – de ha összetartunk, minden nehézséget túl lehet élni.

Vajon hányan vagyunk még így Magyarországon? Hány család próbálja újra megtalálni egymást a hétköznapi gondok között? Érdemes haragudni egymásra vagy inkább megbocsátani? Várom a ti történeteiteket is.