Anyósom egy baklövést csodás emlékké változtatott: Egy meny története

– Hol van a fotós? – kérdeztem kétségbeesetten, miközben a fehér ruhámat igazgattam a helyi presszó mosdójában. A tükörből egy sápadt, remegő menyasszony nézett vissza rám. Az egész napot úgy képzeltem el, hogy minden pillanatot megörökítenek majd, de most, amikor már mindenki a vacsoraasztalnál ült, a fotósunknak nyoma veszett.

– Zsófi, ne aggódj már ennyit! – szólt be az ajtón keresztül az anyukám. – Majd előkerül.

De én tudtam, hogy valami nincs rendben. Már az esküvő előtt is voltak jelek: a fotós késve érkezett a polgármesteri hivatalhoz, és egész nap idegesnek tűnt. Most pedig, amikor igazán szükség lett volna rá, egyszerűen eltűnt.

A presszóban mindenki ott volt: az én családom, Bence családja, barátok, kollégák. A hangulat azonban feszültté vált. Bence apukája már harmadszor szólt oda anyukámnak, hogy „ezek a mai fiatalok mindent túlbonyolítanak”, miközben az én apukám csak csendben kortyolgatta a fröccsét. A nagymamám megjegyezte, hogy „régen nem is volt fotós, mégis boldogok voltunk”.

A legrosszabb azonban az volt, hogy ott ült velem szemben az anyósom, Márta néni. Mindig is tartottam tőle: szigorú asszony hírében állt, és sosem rejtette véka alá a véleményét. Az eljegyzésünkön is csak annyit mondott: „Remélem, tudod majd tartani Bence tempóját.”

Most viszont láttam rajta valami furcsa csillogást a szemében. Felállt, odajött hozzám, és halkan azt mondta:

– Zsófi, gyere ki velem egy percre.

Kint voltunk a presszó mögötti kis udvaron. A levegő hűvös volt, de Márta néni hangja melegséget árasztott.

– Tudod – kezdte –, amikor én férjhez mentem, még fényképezőgép sem volt a faluban. Az emlékeket itt őriztük – mutatott a szívére. – De most van egy ötletem.

Elővett egy régi kis digitális fényképezőgépet a táskájából. – Ezzel szoktam fotózni a kertet meg az unokákat. Nem profi cucc, de legalább lesznek képeink.

Először nevetnem kellett. Egy pillanatra elfelejtettem minden gondomat. Aztán Márta néni visszament velem az étterembe, és hangosan bejelentette:

– Figyeljetek ide! A fotósunk lelépett, de nem maradunk emlékek nélkül! Most mindenki sorban jön velem egy-egy kép erejéig!

A kezdeti döbbenet után valami megváltozott. A nagybátyám bohóckodni kezdett a kamerának, a barátnőim egymást ölelgetve pózoltak. Bence anyukája mindenkit instruált: „Most ti jöttök! Mosolyogjatok már!”

A feszültség oldódott. A családtagok elkezdtek beszélgetni egymással, még azok is, akik évek óta haragban voltak. A nagymamám odasúgta nekem: „Látod, kislányom? Az élet mindig hoz meglepetéseket.”

Később Bence odajött hozzám.

– Nem gondoltam volna, hogy anyám lesz az este hőse – mondta mosolyogva.

– Én sem – válaszoltam –, de most már örülök neki.

Az este végére Márta néni fényképezőgépe megtelt képekkel: volt ott nevetés, könnyek, ölelések és régi sérelmek feloldása. Amikor hazaértünk Bencével, együtt néztük végig a képeket a laptopon. Nem voltak tökéletesek: néhol homályosak vagy ferde szögből készültek. De minden egyes kép mögött ott volt egy történet.

Másnap reggel Márta néni felhívott.

– Zsófi, köszönöm ezt az estét! Rég nem éreztem magam ilyen jól a családdal.

Éreztem, hogy valami megváltozott köztünk. Már nem csak „az anyósom” volt – hanem valaki, akivel közös emlékünk lett.

Azóta is gyakran elővesszük azokat a képeket. És mindig eszembe jut: néha egy baklövésből születnek a legszebb emlékek.

Vajon hányan élünk át hasonló helyzeteket? És vajon mennyire vagyunk nyitottak arra, hogy egy váratlan fordulatból valami igazán szépet hozzunk ki?