Sebáldozat és árulás: Egy magyar család árnyékában

– Anya, mikor jössz már haza? – kérdezte Zsófi a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a bátyja, Marci veszekedik vele a távirányító miatt. A szívem összeszorult. Már megint túlóráztam a gyárban, hogy ki tudjam fizetni a számlákat. A férjem, Gábor hónapok óta munka nélkül volt, de mindig azt mondta: „Majd csak lesz valahogy.”

Aznap este, amikor hazaértem, fáradtan rogytam le a konyhaasztalhoz. Az asztalon egy cetli várt: „Elmentem sörözni a fiúkkal. Gábor.” A gyerekek már aludtak. Egyedül ültem ott, és csak néztem a sötét ablakot. Vajon hol rontottam el? Miért érzem azt, hogy mindenki rám támaszkodik, de amikor nekem lenne szükségem egy vállra, csak az üresség marad?

Másnap reggel anyám hívott. – Kislányom, miért nem szólsz, ha baj van? – kérdezte aggódva. – Nem akarok terhet rakni rád – válaszoltam halkan. Mindig is azt tanították nekem, hogy a család az első, és hogy az anya dolga mindent összetartani. De meddig lehet ezt bírni?

A közös vasárnapi ebédnél mindenki ott volt: anyám, apám, Gábor testvére, András és a felesége, Judit. A beszélgetés hamar vitába csapott át.

– Te mindig csak panaszkodsz, Éva! – szólt rám Judit. – Mi is dolgozunk eleget, mégsem sírunk folyton.

– Nem panaszkodom – próbáltam védekezni –, csak néha jó lenne egy kis segítség.

– Segítség? – vágott közbe András. – Mindenki a maga szerencséjének kovácsa.

A szavak úgy csaptak arcomba, mintha pofon vágtak volna. Gábor hallgatott. Egyetlen szóval sem állt ki mellettem.

Aznap este sírva feküdtem le. Úgy éreztem, mintha mindenki elfordult volna tőlem. Az évek alatt mindent feladtam: a tanulmányaimat abbahagytam, amikor megszülettek a gyerekek; sosem mentem el barátnőkkel kávézni; minden forintot félretettem a családnak. És most? Egyedül vagyok.

A következő hetekben Gábor egyre többször maradt ki éjszakára. A pénz egyre kevesebb lett. Amikor szóvá tettem neki, csak legyintett:

– Ne hisztizz már! Majd megoldom.

De nem oldotta meg. Egyik este aztán beállított egy idegen nővel az oldalán.

– Éva, beszélnünk kell – mondta feszülten.

A világom összeomlott. Kiderült: hónapok óta viszonya van ezzel a nővel. Azt mondta, boldogtalan mellettem, mert „túl sokat várok el”.

Ott álltam két gyerekkel, munka nélkül, támogatás nélkül. Anyámhoz költöztünk átmenetileg. A testvérem egyszer sem hívott fel. A sógornőm csak annyit írt üzenetben: „Remélem, most már békén hagysz minket.”

A legnehezebb az volt, amikor Zsófi megkérdezte:

– Anya, miért ment el apa?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őket és sírtam.

Az idő telt. Lassan talpra álltam: újra elkezdtem tanulni esti tagozaton, takarítást vállaltam egy irodaházban. Anyám segített a gyerekekkel. De a család többi része mintha kitörölt volna minket az életéből.

Egy év múlva találkoztam Gáborral a boltban. Sietve köszöntött, de nem nézett a szemembe. A gyerekek is ritkán látták őt.

Egy este Marci odabújt hozzám:

– Anya, ugye te sosem hagysz el minket?

A könnyeim potyogtak.

Most itt ülök, és visszanézek az elmúlt évekre. Megtanultam: nem szabad mindent feladni másokért úgy, hogy közben elveszítem önmagam. Az árulás sebei lassan gyógyulnak, de örökre nyomot hagytak bennem.

Vajon hányan élnek még így csendben Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy mindent adnak – és cserébe csak ürességet kapnak? Ti mit tennétek a helyemben?