Menjetek csak, majd utolérlek titeket – Egy családi titok napja

– Menjetek csak, majd utolérlek titeket! – kiáltotta utánunk Gábor, a férjem, miközben a konyhaasztalnál ülve, a telefonját nyomkodta. A hangja furcsán csattant a reggeli csendben, mintha valami végérvényesen megváltozott volna. A fiam, Marci, rám nézett, szemében kérdés: „Anya, miért nem jön apa?”

Aznap volt Marci ballagása. Az egész család erre készült hónapok óta. A vasárnapi ebédeken csak erről beszéltünk, anyám is sütött-főzött már előre, hogy minden tökéletes legyen. De Gábor most csak ült ott, mintha nem is tartozna közénk. Azt mondta, fontos hívása lesz a munkahelyről. De én tudtam, hogy ez hazugság.

A kocsiban ülve próbáltam elrejteni a könnyeimet. Marci csendben bámult ki az ablakon. A rádióban valami régi Neoton dal szólt, de én csak a férjem szavait hallottam újra és újra: „Menjetek csak…” Vajon mikor távolodtunk el ennyire egymástól? Mikor lettem számára láthatatlan?

A ballagás ünnepélyes volt, mindenki mosolygott, fényképezett. Anyám büszkén ölelte magához Marcit, a testvéremék is ott voltak, még a nagybátyám is eljött vidékről. Csak Gábor hiányzott. Mindenki kérdezgette: „Hol van Gábor? Nem jött el?” Hazudtam: „Dolgoznia kellett.”

Aztán jött az ebéd. Az asztalnál mindenki próbált vidám lenni, de éreztem a feszültséget. Anyám egyszer csak odasúgta: – Mi történt köztetek? – Csak megráztam a fejem. Nem akartam beszélni róla. Nem akartam elrontani Marci napját.

Délután hazamentünk. A lakásban csend volt, Gábor sehol. Az asztalon egy cetli: „Elmentem sétálni. Ne várjatok vacsorára.” Olyan volt, mintha valaki kitépett volna belőlem egy darabot. Marci rám nézett: – Anya, apa már nem szeret minket?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt, és sírtam. Aznap este először mondtam ki magamban: vége van.

Másnap reggel Gábor összepakolt néhány ruhát és azt mondta: – Egy ideig elmegyek anyámhoz. Szükségem van egy kis időre.

– Miért most? Miért pont ma? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom… Egyszerűen nem megy tovább – felelte halkan.

Marci az ajtóból figyelte a jelenetet. Láttam rajta a félelmet és a haragot is.

Az elkövetkező napokban mindenki kérdezgetett: „Mi történt? Miért ment el Gábor?” De én nem tudtam válaszolni. Talán soha nem is fogom megtudni az igazi okot. Csak azt éreztem, hogy valami végérvényesen eltört bennem.

Hetekkel később Gábor felhívott: – Sajnálom… Nem tudtam másképp csinálni. Túl sok volt már a hazugság.

– Milyen hazugság? – kérdeztem.

– Nem csak rólad van szó… Van valaki más is – mondta ki végül.

Ott álltam a nappali közepén, kezemben a telefonnal, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből. Hát ezért nem jött el Marci ballagására. Hát ezért volt az a furcsa csend az utóbbi hónapokban.

Marci nehezen viselte az egészet. Dühös volt rám is, apjára is. Egyik este odajött hozzám:
– Anya, miért nem mondtad el hamarabb?
– Nem akartam bántani téged…
– De így még rosszabb lett! – kiabálta és becsapta maga mögött az ajtót.

Azóta eltelt két év. Gábor új családot alapított, mi pedig Marcival ketten maradtunk ebben a régi lakásban. Néha még mindig hallom a fejemben azt a mondatot: „Menjetek csak…” Vajon mit csináltam rosszul? Lehetett volna másképp?

Most itt ülök az ablakban, nézem Marcit, ahogy tanul az asztalnál. Már felnőtt férfi lett belőle. Néha beszélünk apjáról, de többnyire hallgatunk róla.

Vajon hány családban történik meg ugyanez? Hány gyerek nő fel úgy, hogy egyik szülője egyszerűen kisétál az életéből? És vajon mi anyák mit tehetünk ilyenkor?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad bennünk a fájdalom?