Húsz év után újra az ajtóban: Apám visszatért, és most tőlem vár mindent

– Hát, nem gondoltam volna, hogy ennyi év után így találkozunk újra – mondta apám, miközben a küszöbömön állt, kezében egy kopott sporttáskával. Az ajtófélfának támaszkodott, mintha csak egy régi barátot látogatna meg, nem pedig a fiát, akit húsz éve elhagyott.

A szívem hevesen vert. Anyám arca villant be, ahogy sírva magyarázta nekem gyerekként: „Apa most elmegy, de te mindig számíthatsz rám.” Akkor még nem értettem, miért hagy el minket. Most már tudom: könnyebb volt menekülni, mint felelősséget vállalni.

– Mit keresel itt? – kérdeztem rekedten. A hangom remegett a visszafojtott haragtól.

– Hát… – nézett körbe zavartan –, gondoltam, most már felnőtt vagy, talán… tudnánk beszélgetni. Meg hát… – tétován elmosolyodott –, nincs most hova mennem. Tudod, a munkahelyem megszűnt, az albérletből kiraktak. Nem baj, ha egy ideig itt maradok? Nem fogok zavarni.

A kezem ökölbe szorult. Húsz évig nem volt rám kíváncsi. Nem látta az első napomat az iskolában, nem volt ott a ballagásomon, nem segített, amikor anyám beteg lett. Most meg csak úgy ideáll, mintha semmi sem történt volna?

– És anyám? – kérdeztem halkan. – Őt is így kerested fel?

Elfordította a tekintetét. – Tudom, hogy hibáztam. De most már szeretném jóvátenni…

Felnevettem. Keserűen, hangosan. – Jóvátenni? Mit? Hogy húsz évig levegőnek néztél? Hogy anyám egyedül nevelt fel?

– Nézd, fiam… – próbált közelebb lépni –, tudom, hogy nehéz ezt elfogadni. De én vagyok az apád. Nem fogsz hátat fordítani nekem, ugye?

A szomszéd lakásból áthallatszott a tévé hangja. A folyosón valaki épp a postaládákat babrálta. Az egész olyan valószerűtlen volt: mintha egy rossz magyar filmben lennék statiszta.

Gyerekkoromban sokszor elképzeltem, milyen lenne, ha apám visszajönne. Akkor még hittem abban, hogy majd mindent helyrehozunk. De az évek alatt a hiányból harag lett, a haragból pedig undor.

– Nem tudom… – mondtam végül. – Nem tudom, mit vársz tőlem.

– Csak egy kis segítséget – felelte halkan. – Nem akarok sokat. Csak egy ágyat pár hétre…

Anyám hangja csengett a fejemben: „Soha ne hagyd magad kihasználni!” Ő most vidéken él a nagynénémmel. Megpróbált új életet kezdeni, de a múlt árnyai mindig ott lebegtek felette is.

– És ha nemet mondok? – kérdeztem keményen.

Apám vállat vont. – Akkor megyek tovább. De te nem vagy olyan ember, aki elfordul a családjától… ugye?

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: ő még mindig ugyanaz az ember. Mindig másokra számít, mindig másoktól várja a megoldást.

Beengedtem. Nem tudom miért. Talán mert kíváncsi voltam rá, talán mert gyenge voltam.

Az első napokban alig beszéltünk egymással. Ő egész nap a tévét bámulta vagy telefonált régi ismerősökkel. Este néha próbált közeledni:

– Emlékszel arra a régi focilabdára? Mindig azt akartad…

– Nem emlékszem – vágtam rá ridegen.

A munkahelyemen is feszültebb lettem. A kollégáim kérdezgették:
– Valami baj van otthon?
Csak legyintettem.

Egy este anyám felhívott.
– Hallottam, hogy apád visszament Pestre… Nálad van?
– Igen.
– És mit érzel?
– Haragot… és félelmet.
– Ne hagyd magad kihasználni! – ismételte újra.

Aznap este apám bejött a konyhába.
– Főztem egy kis lecsót… Régen szeretted.
Nem válaszoltam. Csak ültem az asztalnál és néztem őt: az öregedő arcát, a fáradt mozdulatait.

Egy hét múlva már nyíltan kérte:
– Segítenél munkát találni? Vagy legalább egy kis pénzt kölcsönadni?

A pohár ekkor telt be nálam.
– Miért pont most? Miért pont tőlem várod ezt? Hol voltál húsz évig?
– Tudom… de most csak te vagy nekem!
– És én? Nekem ki volt húsz évig?

Csend lett köztünk. Apám lehajtotta a fejét.
– Sajnálom…
De ez már kevés volt.

Két nappal később összepakoltam a cuccait és elé tettem az ajtóba.
– Menj el! Nem tudok segíteni neked! Nem vagyok köteles!
Könnyek szöktek a szemébe.
– Fiam…
– Ne hívj így! Nem vagy az apám!

Elment. Azóta sem keresett.

Most itt ülök a lakásomban és azon gondolkodom: Vajon helyesen döntöttem? Lehet-e valaha megbocsátani annak, aki sosem volt ott nekünk? Ti mit tennétek a helyemben?