Túl későn láttam meg: Egy anyós vallomása és a végrendelet árnyéka

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg leírtad, Ilona néni! – csattant fel Zsuzsa, a menyeim közül a legidősebb, miközben remegő kézzel tartotta a papírt. A konyhaasztalnál ültem, előttem a frissen aláírt végrendelet, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszökött volna a szobából.

Azt hittem, hogy ha mindent tisztázok, ha leírom, ki mit kap majd utánam, akkor végre béke lesz. De most csak feszültség és harag ült a családomban. A férjem, László már tíz éve nincs velünk, azóta én próbáltam összetartani a családot. De valahogy mindig kívülállónak éreztem magam a saját otthonomban is. A fiam, Gábor ritkán jött haza, mindig dolgozott vagy utazott, Zsuzsa pedig… hát, sosem voltunk igazán közel egymáshoz.

– Nem gondolod, hogy legalább megkérdezhettél volna minket? – folytatta Zsuzsa. A hangjában ott volt minden elfojtott sérelem az elmúlt húsz évből.

– Mit kellett volna kérdeznem? – kérdeztem halkan. – Hogy ki mit szeretne? Hogy ki mit érdemel? Én csak azt akartam, hogy ne legyen vita utánam.

– De most van! – vágott közbe Gábor is, aki addig csak némán hallgatott. – Anya, miért gondoltad, hogy ez így jó lesz?

A szívem összeszorult. Mindig is féltem attól, hogy egyszer majd mindenki szemébe kell néznem, és elmondanom, miért döntöttem így. A ház, amiben éltünk, az én nevemen volt. Azt akartam, hogy Zsuzsa és Gábor maradjanak benne, de a nyaralót Balatonon a másik fiamnak, Tamásnak szántam, aki már évek óta külföldön él. Azt hittem, ez igazságos.

De most Zsuzsa szemében csak csalódást láttam.

– Mindig is azt érezted, hogy én csak betolakodó vagyok ebben a családban – mondta halkan. – Most meg is pecsételted.

Nem tudtam mit mondani. Eszembe jutottak az első közös karácsonyok, amikor Zsuzsa még fiatal volt és félénk. Akkoriban próbáltam közeledni hozzá: sütöttem neki mákos bejglit, amit szeretett, meghívtam sétálni a Margitszigetre. De valahogy sosem sikerült igazán megtalálnunk a közös hangot. Ő mindig az anyját emlegette, én pedig magamban tartottam a gondolataimat.

Az évek során egyre több lett a félreértés. Egy-egy szóváltás a vasárnapi ebédnél, egy rosszul sikerült ajándék születésnapra. És most itt ülünk egymással szemben, közöttünk egy papír, ami mindent kimond helyettünk.

– Nem akartam bántani senkit – suttogtam. – Csak azt akartam, hogy mindenkinek legyen valamije.

– De nekünk nem tárgyak kellenek – mondta Gábor fáradtan. – Hanem te.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: egész életemben próbáltam mindent kézben tartani, mindent elrendezni – de közben elveszítettem azt, ami igazán fontos volt: a kapcsolatot velük.

Aznap este egyedül maradtam a házban. Zsuzsa és Gábor csendben távoztak; nem volt ölelés, nem volt búcsú. Csak az üres szobák maradtak és a végrendelet az asztalon.

Napokig nem jöttek vissza. Próbáltam felhívni őket, de vagy nem vették fel, vagy csak röviden válaszoltak. Az unokám, Dóri is elmaradt; ő mindig mosolygott rám, amikor meglátogatott. Most csak egy üzenetet kaptam tőle: „Nagyi, minden rendben lesz.”

Az idő lassan telt. Egyik este leültem a régi fényképalbumommal. Néztem a képeket: Lászlóval az esküvőnkön; Gábor első napja az iskolában; Tamás a balatonfüredi stégen; Zsuzsa mosolyogva tartja Dórit karácsonykor. Minden kép mögött ott volt egy történet – de hányat hagytam kiélni magamban anélkül, hogy megosztottam volna velük?

Egy hét múlva Zsuzsa visszajött. Nem szólt semmit; csak leült mellém a konyhában.

– Sokat gondolkodtam – kezdte halkan. – Talán én sem adtam meg neked azt a tiszteletet vagy szeretetet, amit megérdemeltél volna.

Ránéztem: a szeme vörös volt a sírástól.

– Én sem voltam jó anyós – vallottam be remegő hangon. – Mindig féltem attól, hogy elveszítem a fiamat miattad… de közben nem vettem észre, hogy mindannyian veszítünk valamit.

Sokáig csak ültünk csendben egymás mellett. Aztán Zsuzsa megszorította a kezem.

– Nem számít már a ház vagy a nyaraló – mondta végül. – Csak az számít, hogy együtt legyünk.

Aznap este elővettem a végrendeletet és összetéptem. Új lapot akartam kezdeni – velük együtt.

Most itt ülök és azon gondolkodom: miért kellett ennyi évnek eltelnie ahhoz, hogy kimondjuk egymásnak az igazat? Miért olyan nehéz szeretni és elfogadni egymást egy családban?

Ti mit tennétek másképp az én helyemben? Vajon tényleg sosem késő újrakezdeni?