Sült igazság: hogyan borított fel egyetlen hal egy magyar családot

– Ez a hal büdös! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a sütőből elővettem a friss pontyot. A konyha tele volt fokhagyma és citrom illatával, de ő csak fintorgott, mintha valami szentségtörést követtem volna el. – Régen legalább harcsát ettünk, nem ezt a szálkás vacakot!

A kezem megállt a levegőben. A férjem, Gábor, épp akkor lépett be az ajtón, fáradtan, de mosolyogva. – Szia, Zsuzsi! Mi ez az illat? – kérdezte, de Ilona néni már megelőzte a választ.

– A menyed úgy gondolta, hogy mostantól mindenki egészségesen él. Majd meglátjuk, meddig bírja! – mondta gúnyosan.

Gábor rám nézett, próbált bátorítóan mosolyogni, de láttam rajta: inkább visszafordulna az ajtóból. Az egész napom azzal telt, hogy a Lidlben sorban álltam, majd cipekedtem haza, és végül két órát töltöttem a konyhában – csak hogy végre együtt vacsorázzunk. De Ilona néni már három napja nálunk lakott, és minden este újabb csatát hozott magával.

– Anya, ne kezdjük el megint – sóhajtott Gábor.

– Nem kezdek semmit! Csak mondom, hogy nálunk otthon rend volt. Nem ilyen összevisszaság! – körbemutatott a konyhán, ahol tényleg volt pár morzsa az asztalon. – És nem volt ilyen… modernkedés! Régen mindenki tudta a helyét.

Éreztem, ahogy forr bennem a düh. De lenyeltem. Mindig lenyelem. Mert Gábor azt mondja: „Anyám már idős, ne bántsd!” De ki védi meg engem?

A vacsora alatt Ilona néni minden falatot kritizált. – A krumpli túl sós. A hal száraz. A saláta… hát ez mi? Rukkola? Miért nem fejes saláta? – És közben minden második mondatában megemlítette: „Bezzeg amikor még nálunk laktál, Gábor…”

Gábor csak hallgatott. Néha próbált témát váltani: – Zsuzsi, hogy ment ma a munka? – de anyja mindig visszarántotta: – Munka? Az interneten kattintgatni? Az nem munka! Bezzeg régen… – és kezdődött elölről.

Aztán jött az este igazi robbanása. Ilona néni letette a villát:

– Holnap áthozatom a ruháimat is. Itt maradok egy ideig. Az én lakásomat úgyis el akarjátok adni!

– Tessék? – kérdeztem döbbenten.

– Hát nem ezért költöztetek ide? Hogy majd az én pénzemből éljetek? Megmondtam Lacinak is (a sógorom), hogy ti mindent elvisztek!

Gábor felpattant:

– Anya, ezt most fejezd be! Nem akarjuk a lakásodat! Csak segíteni akartunk!

Ilona néni szeme összeszűkült:

– Segíteni? Akkor miért van minden Zsuzsi nevén? Miért nem vagy te is tulajdonos?

A levegő megfagyott. Ez volt az a pillanat, amikor minden kimondatlan sérelem előtört belőlem.

– Mert az én szüleim adták a kezdőtőkét! Az én nevemen van minden, mert én dolgoztam érte! És mert te soha semmit nem tudsz elfogadni tőlem! – kiabáltam vissza remegő hangon.

Gábor csak állt középen, mint egy kisfiú két veszekedő szülő között.

Ilona néni felállt:

– Látod? Ezt érdemlem öreg napjaimra? Hogy kidobnak a saját fiam lakásából?

– Senki nem dob ki! – mondta Gábor kétségbeesetten.

– Dehogynem! – vágta rá Ilona néni. – És még azt is eltűröm, hogy egész nap ezt a gépezést nézem! (Gábor hobbija: számítógépes játékok.) Felnőtt férfi vagy már!

Gábor arca elvörösödött:

– Anya, elég! Nem vagyok már gyerek!

– Akkor viselkedj is úgy! Vagy legalább segíts Zsuzsinak! Mert látom ám, hogy ő mindent egyedül csinál!

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy valaki kimondta: Gábor tényleg nem segít semmit otthon. De most már mindegy volt. A lavina elindult.

Éjjel alig aludtam. Hallottam Ilona néni szuszogását a nappaliban (az én kanapémon!), Gábor pedig egész éjjel kattogott a billentyűzeten. Hajnalban felkeltem, és leültem mellé.

– Meddig fog ez így menni? – kérdeztem halkan.

Gábor rám se nézett:

– Nem tudom. Anyám mindig ilyen volt.

– És te? Te mindig ilyen leszel?

Csend lett. Aztán végre rám nézett:

– Sajnálom, Zsuzsi. De félek neki ellentmondani.

– És nekem? Nekem mikor fogsz végre hinni?

Aznap reggel Ilona néni már csomagolt. – Elmegyek Lacihoz. Ott legalább megbecsülnek! – jelentette ki sértődötten.

Gábor csak bólintott. Én meg sírtam. Nem örömből – hanem mert tudtam: ez még nem a vége. Ez csak egy újabb fejezet.

Délután Gábor odajött hozzám:

– Eladom a gépet. Tényleg. És segítek többet itthon. Csak… ne hagyj el!

Megöleltem. De belül még mindig ott volt a félelem: vajon tényleg változik valami?

Most itt ülök a konyhában, és nézem az üres tányérokat. Egy sült ponty miatt tört ki minden – vagy talán csak ürügy volt?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újraépíteni egy családot ennyi kimondatlan sérelem után?