Amikor az anyósom azt mondta: „Akkor felvesszük a hitelt?” – Egy láthatatlan meny története

– Akkor felvesszük a hitelt? – kérdezte az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrében maradt langyos kávé felett. János, a férjem, csak bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Én ott ültem közöttük, de mintha nem is lettem volna jelen. Egyetlen pillantás sem jutott nekem, egyetlen kérdés sem hangzott el felém. Láthatatlan voltam.

Pedig amikor Jánossal megismerkedtem a főiskolán, minden más volt. Ő volt az első, aki igazán figyelt rám, aki meghallgatta a gondolataimat, és akivel úgy éreztem, hogy tartozom valahová. Aztán jött az esküvő, gyorsan, szinte hirtelen – mindenki azt mondta, fiatalok vagyunk, de majd belejövünk. A lakásprobléma miatt végül beköltöztünk János szüleihez Zuglóba. Akkor még azt hittem, csak átmeneti lesz.

Az első hetekben Ilona néni kedves volt velem. Sütött nekem almás pitét, megmutatta, hol tartják a törölközőket, és együtt nevettünk a régi családi fotókon. De ahogy teltek a hónapok, egyre inkább éreztem: ez nem az én otthonom. Minden apró döntést ők hoztak meg – mit főzünk vacsorára, mikor mossuk ki az ágyneműt, sőt még azt is, hogy melyik csatornát nézzük este a tévében.

János egyre többet dolgozott. Amikor hazaért, fáradtan ledőlt a kanapéra, és csak annyit mondott: „Ne törődj vele, anyám ilyen.” De én nem tudtam nem törődni vele. Minden nap egyre jobban összeszorult a torkom.

Aztán jött az a bizonyos este. A konyhában ültem Ilona nénivel és Jánossal. Az anyósom elővette a papírokat: „Nézd csak, mennyi hitelt kaphatunk! Ha mindannyian aláírjuk, simán meglesz az új lakás.” János bólintott. Én csak annyit mondtam halkan: „Nem biztos, hogy most jó ötlet.”

Ilona néni rám se nézett. „Majd megbeszéljük mi Jánossal.”

Akkor értettem meg igazán: ebben a családban én csak egy vendég vagyok. Nem számítanak a félelmeim, az álmaim vagy a véleményem. Aznap este sírva hívtam fel anyámat.

– Anya, nem bírom tovább – suttogtam a telefonba.
– Gyere haza, kislányom – mondta ő csendesen.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elindultam a régi panelba Kőbányára. Anyám kitárt karokkal várt. Az első napokban csak ültem az ágyon és bámultam ki az ablakon. Azt kérdezgettem magamtól: hogyan lehettem ilyen naiv? Miért hittem el, hogy majd minden magától megoldódik?

János eleinte hívogatott. „Gyere vissza! Anyám majd visszavesz egy kicsit.” De én már nem akartam visszamenni oda, ahol nem lehetek önmagam.

A barátnőim közül sokan azt mondták: „Kitartás kell egy házassághoz!” De én úgy éreztem, hogy ha kitartok ebben a láthatatlanságban, akkor teljesen elveszítem magam.

Anyám minden este megkérdezte: „Mit szeretnél vacsorázni?” Először furcsa volt, hogy valaki kíváncsi rám. Hogy számítok.

Közben János családja egyre többször üzent: „Nem így kellene ezt intézni.” Ilona néni egyszer felhívott:
– Kislányom, gondold át még egyszer! Mi csak jót akartunk.
– Értem – mondtam neki halkan –, de nekem most másra van szükségem.

Elkezdtem munkát keresni. Egy kis könyvesboltban kaptam állást a Blaha Lujza téren. Minden nap emberek között voltam, beszélgettem vásárlókkal – újra éreztem, hogy élek.

Egy este hazafelé menet megálltam a Duna-parton. Néztem a várost: villamosok zúgtak el mellettem, emberek siettek haza. Arra gondoltam: vajon hány nő él még így? Hányan érzik magukat láthatatlannak egy családban?

Jánossal végül elváltunk. Fájt kimondani, de tudtam: csak így találhatok vissza önmagamhoz.

Most itt ülök anyám konyhájában egy bögre forró teával. Már nem félek attól, hogy egyedül maradok. Inkább attól félek, hogy mennyi ideig éltem úgy, hogy nem számítottam magamnak sem.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet kitartani ott, ahol láthatatlan az ember?